Azt hiszem, körülbelül egy éve állt a polcomon. Az utóbbi négy évben az egyetlen sci-fi regény volt, amit megvettem. Mégis, csak nemrég vettem úgy igazán kézbe.

Jó könyv volt. Sokat tanultam belőle.

Már az első pár oldal elolvasása után izgatni kezdett, miféle ötlet lehet a történet hátterében, ez a regény végre igazi sci-finek tűnt, s nem afféle kiber-drogos sárgarépa-főzeléknek, mint mostanában sok, számomra érdektelen kötet.

Már régóta akarok egy olyan regényt írni, amelynek valamiféle rejtély a fő szervezőereje, s a Pörgés című kötet végre sikerült elmélyíteni a koncepciómat, megértettem ugyanis, miként kell egy ilyen témához hozzáfogni.

1. Világos, hogy egy nagyszabású természeti jelenség - esemény - adja a keretet, a hátteret, vagy ha úgy tetszik, az egyik fő mozgató erőt. Ez jelenti a rejtélyt. A feszültség abból származik, hogy ez csak az okozata valaminek. Valójában ennek az oknak a megalkotása az írói feladat, majd a következmények számbavétele juttatja el az alkotói fantáziát ahhoz a ponthoz, ahol a kötet elkezdődik. Visszafelé működik tehát a dolog, azaz éppen ellentétesen, mint némely sajnálatos hazai regényben.

2. A Pörgés cselekményét alakító fő szál úgy késleltetődik, hogy a kötet közepén látszólag lezáródik, mégpedig a cél sikertelenségével. Arról beszélek, amikor a Mars körül is megjelenik a Pörgés hártya. Egy zseniális zsákutca zseniális megoldásának zseniális lezárása. És kristálytisztán következik abból az okból, amelyet az író a kötet megtervezésekor létrehozott. A továbbvitel szempontjából fontos, hogy a sikertelenség nem 100%-os, mert nyílik ennek nyomán egy új szál, mégpedig a marsi emberke története, ami tovább folytatja az ok-okozati láncot.

3. Több időszálon fut a történet. A két feszültségkeltő módszert, amiről Felician Marceau ír, kitűnően kombinálja a szerző: egyszerre késlelteti a rejtély megfejtését a bevezetett 2. idővonallal, illetve ennek ellentétét, a már ismert információk másodlagos felleléséből, a rájuk való várakozásból fakadó befogadói örömöt is megcélozza, amikor az első idővonal eljut a második történéseinek megalapozásáig. Ritka az a regény, amely a két módszert vegyíti, de a Pörgés profi módon teszi ezt. Innét a történet folyamatos feszültsége.

4. A cselekményt valóban alakító szereplők és helyzetek ritkán tűnnek fel vagy jelennek meg. Emiatt van a Pörgésnek mégiscsak lassú sodrása. Az írói hangsúly a két család életének bemutatásán van, s a rejtély megfejtéséhez vezető lépcsők szánt szándékkal ritkák. Emiatt a történet nyúlik, ugyanakkor nem veszít a feszültségéből, mert amikor egy-egy lépcsőhöz érünk, az majdhogynem paradigma-váltást jelent, egy jól adagolt írói információt. Ennek feldolgozása aztán oldalak hosszán keresztül eltart.

5. Amikor a 2. idővonal cselekményalakító ereje nagyobb lesz az elsőnél, és átveszi a történet szervezését (sajnos csak a regény legvégén), már majdnem minden titokról lehullt a lepel. Ezen a dolgon pár percre elgondolkodtam, mi lett volna, ha az író korábban alkalmazza a két szál átvezetése közötti fordulatot. Ha a magyarázatokat a szereplők inkább a 2. idővonalban mondják el - mert megtehették volna -, s az elsőt satnyítja el valamelyest. Azt hiszem, ez teljesebbé tette volna a kötetet (olyan lett volna, mint egy dzsúdó dobás), és az Átjáró megnyílása utáni világot is jobban dimenzionálta volna, megtörve azt a fajta linearitást, ami az idővonalak váltogatása és cselekményalakító súlya között fellelhető. Nagy hatású momentum lett volna, s ekkor a késleltető szerepet természetesen az 1. idővonal vehette volna át. Sajnáltam, hogy a szerző e tekintetben picit másképp gondolkodott, vagy ez nem jutott az eszébe.

6. Amikor finomabb szerkezeti szinten is megfigyeltem, miként működik a kötetalkotói módszer, rájöttem, hogy sok esetben a következményt, az okozatot írja le először az író, s utána a másik szálon libbenti fel a fátylat, oldja meg a rejtélyt. Ez egyrészt ad valamifée ritmust a szövegnek, másrészt növeli a fejezetalkotó szálak közötti dialogicitást, ami nagyobb szervezettséget, és kellemesebb olvasmányélményt okoz a befogadónak.

7. Sok visszatérő motívummal találkoztam a történetben, versrészletek, tárgyak, idézetek. Amellett, hogy ritmust adnak, fel is idéznek valami, még ki nem fejtett titkot: biztosan célja van velük az írónak, vagy utal valamilyen titokra általuk, ami a regény végén meg fog oldódni. A visszatérő szövegek egy része mintegy mikroszintű allegóriája lesz a történet egészének (pl. a biciklis történet).

8. A regény alapkérdésére adott válasz bizonytalanná tétele is ügyes fogás: az író el tudja érni, hogy az olvasó nem lesz biztos benne, hogy lesz megfejtés a pörgés titkára, akár a megoldást ismerő szereplő halála miatt, akár egyéb okokból, és ez feszültséget szül.

9. Visszatérő motívum ötvözése egy titokkal: a ki nem fejtett titkot rejtő fényképes doboz, amelyről csak azért tudjuk, hogy információt rejt számunkra, mert újra és újra visszatér, s ez nem lehet véletlen. De csak az utolsó oldalakon árulja el a titkát. És ez a titok személyes jellegű. A regényt szervező rejtély megoldásában vagy alakításában ez a titok szorosan nem vesz részt, hanem annak a két családnak a mindaddig homályos múltjáról rántja le a leplet, amelyról a könyv voltaképp szól - s bármilyen meglepő is, ez drámai elem.

10. A kötet úgy beszél a legfontosabb eseményekről, úgy vezet végig a “világegyetem-történelmen”, hogy voltaképp pár ember életét mutatja be a legteljesebb közvetlenséggel - akik ezeket a dolgokat (időket) megélték. A főszereplő pl. nem is alakítója a történéseknek, vagy csak nagyon alacsony mértékben az. A cselekmény így valamiképp mindvégig a háttérben marad, s ettől lesz igazán titokzatos a Pörgés világa.

11. Végül hihetetlen tuományos apparátust mozgat a szerző írás közben: reális tudást orvostani, történelmi, földrajzi, politológiai, fizikai, kozmológiai téren, s ez a jól tájékozottság hitelessé teszi a regénynek nemcsak a gondolati világát, de fiktív jövőképét is.

Amit igazán sajnáltam, hogy a kötet tele volt elütésekkel, méghozzá olyanokkal, amelyek értelmes szavakból értelmetleneket faragtak. Ez azért fontos, mert ezt egy helyesírás programmal ki lehet küszöbölni, az ugyanis egyszerűen piros hullámos vonallal aláhúzza az értelmetlen szavakat, így az elütéseket kevesebb, mint egy-két órai munkával javarészt ki lehet küszöbölni. Nyilván a későbbi javítások, tördelés folytán képződhet pár új elütés, de az már nem lehet olyan jelentős számú, mint ami ebben a kötetben előfordult. A kilencvenes évek végén, amikor a komputeres szövegszerkesztők képbe jöttek, a sajtótermékek tele voltak ilyen hibákkal. Akkor ez természetes volt, ma már az igényesebb kiadók nagy gondot fordítanak az elütések kiküszöbölésére. Ezek a hibák számomra arról tanuskodnak, mivel magam is végeztem hasonló tevékenységet, hogy egyszerűen nem fektették bele a szöveg gondozásába a kívánt munkát, azaz nem nézte át a kész anyagot a tördelőn kívül senki. Minek is, csak pár millióba kerül egy ilyen kötet kiadása.

A másik - bár szintén nem túlságosan lényeges - gyenge pontnak azt a fajta következetlenséget tartom, amit az időgyorsulás tempójának zavarossága jelent. A borítón és a szövegben is sok helyen, egymással ellentmondásos információk vannak a Pörgés sebességéről, vélhetően az író nem számolt utána ennek a dolognak, pedig egy pár perc alatt elvégezhető matematikai feladat lett volna.

Mindemellett a Pörgés igazán jó mű, élvezet volt olvasni, és igazán megérte azt a pénzt, amit végül is fájó szívvel rászántam, amikor a Sárkánytűz könyvesboltban a köteteket nézegettem tavaly. Megérte.

Minden regényből lehet tanulni. Jóból és rosszból is. Szeretnék pár olvasmányélményből szemezgetni a közeljövőben, messzemenően kritika vagy ítéletalkotás nélkül, mindössze a tapasztalat kedvéért. Minden olvasmány hasznos olvasmány - azokért a gondolatokért, amelyekre ráébredünk olvasás közben (akár a szerzőé, akár a sajátunk az).

Egy fórumolvasó barátom - Magneto - hívta fel a figyelmem a fiatal, 16 éves fiú sf kötetére, rövidesen már érdeklődéssel olvastam a csatlakozó hozzászólásokat

shayrenek a solaria oldalán.

Mivel volt mostanában egy kis szabadidőm, elsétáltam a miskolci Tescoba (csak 50 perc séta a lakásomtól), hogy kézbe vehessem a kötetet. 13 év bölcsészgyakorlata nem veszett szerencsére kárba, s a 275 oldalas terjedelem elegendő önbizalmat adott hozzá, hogy megpróbálkozzam a kötet azonnali asszimilálásával. Ez nálam azt jelenti, hogy kb. 30-40 perc alatt gyorsolvasással kivégzem a könyvet. Ezúttal mindez elhúzódott, valamivel több, mint 50 percig birkóztam a szöveggel, ami alapjában véve kevésnek tűnik, de ha belegondol az ember, hogy valaki 50 percen keresztül áll a Tescoban egy könyvet lapozgatva, ráébred, hogy ez bizony csöppet sem egyszerű sport, mert a végére az embernek iszonyúan elfárad a karja.

Mindenesetre sikeresen végigolvastam a kötetet, s arra gondoltam, írok róla pár szót ezen a helyen. Ezek a sorok természetesen nem tekinthetők kritikának, sem elemzésnek. Mindössze a saját girbegurba gondolataim bogozgatom, abban a reményben, hogy talán rábukkanok időközben valami érdekesre is (mondjuk 1 egyenes gondolatra).

A könyv kapcsán az jutott eszembe első ízben, hogy - bár a világirodalom jelesebb részét végigolvastam -, mégis mennyire alkalmatlan vagyok a határozott minősítésre egy szöveget illetően. De talán mégis van egy határvonal. Kell egy elválasztó vonalat képezni jó szövegek és irodalmi művek között, s a regényírásban talán a nagy trükk éppen az, hogy a minőség némely esetben függetleníthető az írásmű nyelvezetétől.

A Shayren első 2-3 oldala ugyanis egy Zsoldos Péter díjas regényt juttatott az eszembe, mégpedig L. Banistertől A kék bölcsőt. Nyilván nem azért, mert azt is gyorsolvasással olvastam (másképp nem ment), hanem mert valami megfoghatatlan hasonlóságot éreztem a két regénykezdet között. S ha hirtelen választanom kellett volna ott, a Tesco könyvespultja előtt állva, hirtelenjében a Shayren felé billent volna a mérleg nyelve, egyszerűbb, világosabb és tömörebb nyelvezetéért. (Az első oldalak alapján.) A fiú (és segítői) láthatóan gondot fordítottak rá, hogy amennyire lehetséges, kigyomlálják a selejtes (mondat)részeket, nyilván hibahatárokkal. Ez volt az első benyomás: olvasható a szöveg!

Ez a spontán élményem a 26. oldalon meg is alapozódott: ott találkoztam ui. egy ‘filigrán nő’-vel (namost ez ‘csinos csajszi’-t jelent). Ez a szó pedig félreérthetetlenül a winfos wörd szinonímaszótárának használatát jelzi, ami kb. ennyit is ér. Egy tanács a szerzőnek: ha fantáziadúsan akar írni, akkor hagyja a csudába a wördfos szinionímáit, mert érdekesebb lesz az egész, ha megdolgoztatja az agyát.

Ahogy egyre mélyebben belemerültem a szövegbe, úgy erősödött a meggyőződésem, hogy ha életem első regényét befejeztem volna 14-15 évesen, nagyjából eféle könyvet írtam volna. Mert hiába olvasható a fogalmazás, ha a gondolat, amit átad a szöveg, valamiképp - jóvátehetetlenül - sántít.

Miért is? Csak igen röviden, hiszen ez nem akar kritika lenni:

1. Ha olvasható a szöveg, de üres, az annak a jele, hogy a szerző alakítja a cselekményt, ami nem jó. (Hogy miért nem jó, arról bővebben Arisztotelész ír Poétikájában, ami középiskolás tananyag - érdemes átolvasni.)

2. a hangutánzó szavakat, különösen a nagybetűvel írtakat, ki kellett volna írtani, mégpedig gyökerestül. A dialógusokat élettel kellett volna megtölteni.

_
3. Két szálon fut a sztori. Ez jó. Az álmok izgalmassá tehetnék a történetet, de valamiképp nehezen bontakozik ki ez a szál.

4. néha, itt-ott, hirtelen megjelenik egy tünde vagy más efféle. Itt mindig csuklok egyet. Egy korábbi olvasmányélményem jut hirtelen eszembe (ismét), a vékonyka kötet címe az volt, hogy “A végső összecsapás” (nomen est omen), ahol a százvalahányadik oldal csillagháborús drámái között hirtelen megjelent Tiborc. Nem vicc, tényleg létezik ilyen könyv, pár éve el is küldtem szegény Juditnak, ő imádta a hasonló kacatokat, így már nincsen meg. A neten csak egy helyen találtam valami ráutaló nyomot: itt.
Ha hallott a kötetről valaki, hálás lennék, ha megemlítené.Szóval negyedik pontként, vannak olyan szavak, lények, amelyek szinte hapax legomenon-ok, azaz nem szabad őket ismét használni.

5. Csatajelenetek. Hát ez sem megy írói fogások nélkül. Egyik kedvencem e tekintetben a Háború és Béke, Tolsztoj zseniálisan írja le az ütközeteket. Néha nem is fontos egynél többet belevenni a regénybe. Ha a Háború és Békére gondolok, egyedül a borogyinói ütközet jelenik meg előttem, A gyűrűk ura kapcsán is részenként (kötetenként) maximum egy.

6. Sárkányok és csillaghajók. Ez sem előzmény nélküli a fantasztikus irodalomban, mégpedig egyik kedvenc fiatalkori olvasmányom, az Istenemberek kezdődik így (Szergej Sznyegov). Még emlékszem az első soraira, valami Lucin nevű szereplő jelent meg sárkányháton bennük. Tehát még ezt is el lehet fogadtatni, meg lehet csinálni sci-fiben, ha a dolog egységes, koherens, értelme van, elegendően furcsa, és nem hajaz valami másra túlságosan.

6. Végül, utoljára, arra gondoltam, a szerző voltaképp tehetséges. Fogunk még találkozni vele, ha nem hagyja abba az írást. Csak az eklektikára kellene ügyelni: nem kell bedarálni mindent. Vagy legalábbis ne így. Vagy ha így, akkor meg ne komolyan.

Nálam jobban senki sem tudja, hogy egy megszeretett főhőst vagy regényvilágot milyen nehéz szívvel hagy ott az ember, ha nem bizonyul az írás jól sikerültnek. Nem is hiszem, hogy ez a fiatal fiú megfogadná, ha azt írnám, hogy ha új köteten gondolkodik, az ne ennek a folytatása legyen. Mert van benne tehetség, a fogalmazás ezt bizonyítja, de a fogalmazás önmagában nem szervez írásművé egy szöveget. Némileg tudatosabb írói munkával azonban, véleményem szerint, talán létre tudna hozni egy kimondottan jó második kötetet, ami a fentebbieknél gazdagabb inspirációt jelentene a későbbiekben mindenki másnak is.

Shayrenek: alakuljatok át valami mássá - s szülessen egy jó regény, e könyvnek a tapasztalata alapján. Annyi felfedezni való, s még milliószor több elképzelni való van a világon! Vesézzük ki az inspirációt okozó művet, keressük meg a magját, de alakítsuk át valami mássá, más élménnyé! Ez is lehet egy írói koncepció alapja.

Elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a vándor pingvinek vonulását.

E messzemenően lényeges és fontos tevékenységem az alábbi apró cikkben csúcsosodott ki, íme a sztori:

A vándor pingvinekről első ízben egy Jonson Spencer nevű amerikai tiszteletes írt naplójában 1932-ben, miszerint a “Ross-tenger és a Weddel-tenger közti földszoroson érdekes külsejű madarakat figyelt meg messzelátójával, amelyek színezetükben hasonlítanak a pingvinekre, ám pingvinek mégsem lehetnek” [A naplórészlet később megjent nyomtatásban a Colorado Spring 1950/7. számában, Howard Jones cikkében]. Jonson Spencer nyilván még nem tudta, mire bukkant, ám a hír nyomán a déli sarkkört meglátogató etológusok, ill. a klimaváltozást a déli sarkkör jégpáncéljának olvadásán tanulmányozó éghajlatkutatók, a kilencvenes évek elején nemcsakhogy beazonosították az eddig még ismeretlen pingvinfajt (amelyet genetikai besorolása alapján alig pár hét alatt elhelyeztek a pingvinfélék (Spheniscidae) megfelelő osztályába a legújabb filogenetikus rendszerezés szerint), hanem néhány fontosabb fészkelő helyüket is megtalálták. Ekkor még nem tudtak a vándor pingvinek hajmeresztőnek tűnő szokásáról, arról a képtelen vándorösztönről, amely ezeket a madarakat ötévenként újra és újra a trópusokra készteti. Az is rejtélyes volt, hogy miért éppen ötévente repülnek a vándorpingvinek, amiket akkor még csak Eudyptes pachyrhynchus néven rendszereztek, hiszen vándorlásuk ismeretlen volt. Nemrégiben azonban a National Geographic egyik kutatócsoportja, Mike Edwards tengerbiológus vezetésével az Antarktisz Ross selfjég nevű földrajzi jellegzetességének vizsgálata közben lencsevégre kapta a furcsa madarakat. Néhány példányt sikerült befogni, ezeknek a madaraknak a lábára apró rádióadót kötöttek, és így sikerült követni a repülésüket egészen az atlanti óceán partján lévő trópusi területig, más néven a Mata Atlântica-ig. A vándor pingvinek körül az Egyesült Államokban új őrület kezd kibontakozni, egyre népszerűbbek és felkapottabbak a lakosság körében.

A hihetetlen felfedezésről szóló kisfilm megtekinthető immár a neten is:

http://www.indavideo.hu/video/Vandor_pingvinek

Nemrég rábukkantam a 2007-es év könyveladási statisztikáira:

http://ujkonyvpiac.hu/hirek.asp?id=3002

Legnagyobb döbbenetemre a 2007-es év, legalábbis pénzügyi tekintetben, a hazai könyvek nem akármilyen fölényét mutatja. A 170 piacvezető könyvkiadó forgalma 60.258.287.000 Ft volt, és ebből csak 4.857.000.000 Ft származott importkönyvekből!

Van-e értelme akkor magyar nyelvű szerzőket leszólni? Az adatok fényében, úgy tűnik, a nyereséges hazai szerzős könyveladás lehetséges.

Nemrég a kezembe akadt egy régi Verne kötet. Az arany meteor. Bár régen valamit hallottam róla, sosem vettem az időt és a fáradtságot, hogy végigolvassam. Most valahogy mégis belelapoztam, és automatikusan belemélyedtem a történetbe.

Mivel gyorsan olvasok (100-120 oldal/óra), hamar a kötet végére értem, és ekkor vettem észre, hogy az utolsó 50 oldal hiányzik. Megviselt kötet volt, és nem vettem észre, amikor belekezdtem, hogy nincs meg a vége.

Valamikor kieshetett a rongyos könyvből.

Aztán eszembe jutott, hogy voltam már hasonló helyzetben. Amikor az elmúlt választást követően éppen az Elveszett illúziókat olvastam. A könyvtári kötet közepén akkor szintén találtam pár üres oldalt. Nyomdahiba. Bosszantó helyen, éppen egy izgalmas résznél. Akkor nem adtam egykönnyen meg magam, elővettem egy tollat, és a könyvtári állomány rongálásával mit sem törődve, folytattam Lucien történetet a négy kimaradt lapon. Amikor a sztori végére értem (s a hely is elfogyott), kiderült, hogy ügyesen kitöltöttem a hiányzó részt a cselekményben, de persze teljesen más vonalon, mint amin Balzac eredetileg elindult.

Most a Verne kötet kapcsán is hasonló gondolataim támadtak. Ugyan miért is ne fejezhetném be ezt a történetet a saját számíze szerint? Fogalmam sincs róla, miként végződik eredetileg a könyv, de most módom van egy tiszta lapot nyitni. Módom van bianco, üres lappal újraírni mindent.

Aztán az jutott eszembe, hogy ha így vagyok a könyvekkel, még inkább így kellene tennem a való élettel is. A különbség az, hogy az egyik esetben valamelyik könyvtár mélyén ott porosodik az igazi, Verne által írt Arany meteor, meg a róla szóló tanulmányok, ám a másikban a történet folytatása teljesen nyitott. Nem kell mindennek úgy történnie, ahogyan a megkezdett szálak alapján az várható.

Ez olyan, mint amikor a tengeren megváltozik a széljárás, és a vitorlásversenyen az ember hirtelen kilencven fokkal berántja a vitorlát, hogy fel ne bukjon a taszításától.

Éppen így én is bölcsésznek indultam, és elvégeztem a szakirányban minden elméletileg elképzelhető iskolát, egészen a legtetejéig, mert régen azt mondták, ez az alapja a megélhetésnek. És mire is volt jó? Nem tudom. Mert aztán megfordult a szél.

Ma délelőtt beadtam a felvételi papírt az anyagmérnöki karra. Bianco lap, alapképzés, első évfolyam. Újraírhatom a megkopott oldalakat versek helyett egyenletekkel. Nem szívesen, kényszerből, de most más irányba alakíthatom a szálakat. Kerülhetek például bizonyos színeket, mondjuk az aranyat.
A dolog titka az, hogy sohasem szabad visszanézni. Mint Csehovnál. Nem szabad látnunk a Metszéspontokat, amelyek olyan bejáratlan utakat jelölnek, amelyeket egy másik, szabadon hozott döntés eredményezett volna.

Őrült Stone - avagy 2008, a patkány éve. Remek film. Nézzétek meg.

Reggel elkezdtem, és mostanára be is fejeztem.

Nem lett túl hosszú, kissé alulmarad a 300.000 karakternek, de minden bizonnyal jó regény válik majd belőle a kellő javítások után.

De miként írhat az ember egy nap alatt egy regényt? Hiszen ahhoz annyi minden kell! Utána kell járni a háttérismereteknek, ki kell találni a karaktereket, megformálni a cselekményt. Utána pedig leülni, és hosszú heteken keresztül küzdeni a “fehér papírral”, hogy valóságos élménnyé válhasson mások számára is, ami az író esetében nem több egy hirtelen benyomásnál, valamiféle inspirációnál.

Lehetetlen dolog tehát egy nap alatt megírni egy regényt.

Ám újabban híján vagyok a nyers kéziratoknak, így az ember néha rákényszerül kompromisszumos megoldásokra. Mit tesz egy írással régóta foglalkozó bölcsész, ha hirtelen sürgősen szüksége van egy küldhető munkára? Azt, amit én tettem. Talán.

Van ugyanis egy külön könyvtáram, aminek az a neve: “kuka”. Ide gyűjtöm azokat az anyagokat, amelyek hasznavehetetlenek. Ide kerültek a 12 évesen írt, olvashatatlan, de emlékként megőrzött gépírásos anyagok szkennelt fájljai, ide kerültek a soha meg nem írt novellák első oldalai, a különböző, később átírt verziók, illetve azok a regényrészletek, amelyeket utóbb kidobásra ítéltem. Mivel semmit sem törlök le, ez a könyvtáram egyre csak dagad és dagad. Példa erre a Szélárnyék című, eredetileg 2001-ben írt regényem, amit akkor 1.0-ás verziószámmal jelöltem. A mai, 8.9-es verzió már egyetlen mondatában sem azonos a régivel. A több tucatnyi köztes verzió sok megabájt helyet foglal, de mindegyiket megőriztem.

Kerültek aztán még ide eltévelyedett eszmefuttatások, publikációra nem alkalmas, de kész novellák, illetve olyan anyagok, amelyek gyermekkori álomvilágok “szivárványrészecskéi”. De ide került az Ártatlan vér című, 2005-ben megjelent regényem utolsó negyven oldala is, az eredeti befejezés, ami a halálosztó világába nem volt behelyezhető, mivel gyökeresen átalakította volna az ember-gép küzdelmek jövendőbeli hátterét is [még két, sokkal pusztítóbb terminátor érkezett a századokkal távolabbi jövőből, akik már biológiai szinten is másolták az embereket, és pusztító hatalmukat azokból a magerőkből nyerték szubatomi szinten (erős, ill. gyenge kölcsönhatás), amelyek ezerszer felülmúlják az elektromágneses és gravitációs erőket, és jól szabályozva játszva elemeire szednek, ill. eltérítenek bármely tárgyat vagy részecskét, ami a halálosztó-mechanizmus működését veszélyezteti.]

Kellett tehát egy regény. Fogtam ekkor a kuka tartalmát, és igyekeztem tematikusan csoportba állítani a kidobott, ill. máshol használhatatlan szövegeket. Amikor ezzel megvoltam, átnéztem, honnan indultam és hová jutottam el. Ezután egy jegyzettömbbe írtam egy logikai sort, miként érhetek el a szöveghalmaz elejétől a végéig. Mely szereplők nevét kell megváltoztatnom, hol kell egy-egy árnyalatnyi szöveget betoldanom az ok-okozati lánc fenntartásához. Megnéztem, mely részeket kell törölnöm. És csodák csodája, pár óra elteltével készen lett a regény. Azt a címet adtam neki, hogy Föld, 2052. Ez volt a címe egy 15 évesen elkezdett, de soha be nem fejezett regényemnek is.

Van tehát egy új “művem”. Vadiúj. Még nem jó regény. Rengeteg stilisztikai és nyelvhelyességi gyengesége van. Ott van aztán a gépírásból szkennelt szövegek karakterhibáinak átjavítása is, ami kész rémálom lesz.

Mégis van egy kész regényem, logikus cselekménnyel, dialógokkal és szereplőkkel. Szerintem igazán kaphatnék érte egy Zsoldos-díjat.

Érdekes kalandom volt nemrégiben egy kiadóval. Novum verlag - ez a kiadó neve, és a Thrillion kincsei reklámmezejében találkoztam a hirdetésükkel. (Szenvedélyes thrillion-játékos vagyok.) Szerzőket keresünk - szólt a felhívás. Így hát elővettem annak a regénynek az egyik változatát, amit még a Kalandor kérésére írtam 2001-ben, de végül, amikor már gyanúsan soká húzódott a megjelenés, telefonon megbeszéltem Gáborral, hogy elállok a publikációtól. Fogtam ezt a kvázi kész regényt, és elküldtem a Novumnak, akiknek tetszett, majd mondták, hogy csekély 400.000 forintért meg is jelentetik. Udvariasan, de határozottan kiálltam az álláspontom mellett, hogy eddigi tapasztalataim szerint ez másként működik író és kiadó viszonylatában, pl. úgy, hogy egy író küzd egy regénnyel két hónapig, órákon át ül a gép előtt minden nap, kínjában issza a kávét és szívja a cigarettát, amikor elakad, meg amikor hozzá szólnak… no ez is egy kinlódás. Aztán elkészül a regény, átolvassa, kinyomtatja, átjavítja a kinyomtatott anyagot, a javításokat gépre viszi, ismét átolvassa, a helyesírási és elütési hibákat amennyire lehet korrigálja, és ez igenis munka. Ennek ellentételezéseként a kiadó rosszabb esetben 80.000, jobb esetben 300.000 ft összegben kifizeti az idejét, tehát azt a két hónapot, ami alatt ha normális munkát végzett volna, játszva összeszed vagy félmilliót (jobb esetben nettóban is). A Novum verlagnál mindezt természetesen méltányolták, és rögtön engedtek is 125.000 forintot (panel marketing-stratégia lehetett), illetve választhattam, hogy megveszek 350 db-ot valami 2.200 ft-os kedvezményes áron. Éreztem, nem értették meg kellőképpen, miről beszélek. De ha nem értették meg, nincs reményem rá, hogy valaha is megértsék, vagy legalábbis én nem fogom tovább magyarázni nekik. De érdekes tapasztalattal gazdagodtam: néha kiderül, hogy az ember a munkájáért nem pénzt kap, hanem kedvesen arra kérik, hogy ugyan fizessen már valamely megélhetési kiadónak a megjelentetésért:). Vonneguttal szólva: így megy ez…

Régebben imádtam az irodalmat, de ma azt se bánom, ha évente egy regényt se olvasok el. Furcsállom, hogy mindeddig ezt nem vettem észre. Úgy érzem, muszáj növelnem az elvárást, óriási a verseny idekint. A rivális egyetemen évente két regényt is elolvasnak a hallgatók. Keményebben kell dolgoznom. Ezt nem hagyhatom ennyiben.

Hát itt vagyok. Sziasztok. Talán írok majd pár hasznos dolgot, ami inspirációt jelent, vagy ostobasága folytán legalább egy örömteli másodpercet okoz (ki tudná megmondani)? Soha nem írtam naplót, egyetlen próbálkozásom volt szeptemberben a sonymusic alatt, de azt is 4 nap után törölték, mert új design-t kapott az oldal. (Egyébként meg tizenéves fekete kisfiúk írtak kommenteket hozzá, kb. ebben a stílusban: “what a fuck?”. Persze azt is hibásan.) Üdvözlet mindenkinek, aki olvassa ezt az oldalt.