RT 32. - Ha kitörölt a Rendszer, felülkerekedhetsz rajta (Rober Sheckley: Státuscivilizáció)
Sheckley regényét tizenévesen olvastam először. Akkor még GBK-tag voltam, és ez a kötet a GBK tagjainak jelent meg, könyvárusi forgalomba nem került.
1. A történet a teljes információhiány állapotából indul, egy amnéziás férfi felébredésével kezdődik. Semmit sem tudunk róla, ki ő, mi ő, hol van, és miféle az a világ, amelyben él. Kitörölték a memóriáját: nincsenek emlékei. A Rendszer, amelyet a Föld meghonosított a csillagok között, kivetette magából ezt a férfit, alighanem azért, mert valamilyen képzelt vagy valóságos bűnt követett el.
Csak az “egyes” személyről van némi tudomásunk, az “általánosról”, magáról a világról semmiféle információnk sincs. Aztán ahogy halad a történet, az író egyre adagolja, tudatosan, részenként az egyénről és a világról szóló információkat, amelyek azonban nem biztos, hogy helyesek, ezáltal a történet a fikciós síkok váltogatásán alapuló regényszerkesztési eljárás sajátosságaival tart rokonságot(ld bővebben: RT 36/8). Magyarán: a világ nem egészen biztos, hogy azonos azzal, mint ahogyan azt az író (vagy a szereplői) beállították nekünk.
2. Mint Sheckley sok egyéb regényében, itt is az emberélet értéke vagy értéktelensége, és a civilizált ember szabad prédává válása kerül hangsúlyba. A legfőbb értékek semmivé nyilvánításának bemutatása mindig erőteljes írói eszköz, amely az utópia felé viszi el a szöveget. Amennyiben az író ezt megfelelő humorral képes árnyalni - és Sheckley képes rá -, a szatírához jutunk el.
Jelenlegi civilizációnk az emberi élet értékén alapul - de néha, a színfalak mögött azt kell tapasztalnunk, hogy bizonyos helyzetekben ez vajmi keveset ér, társadalmi szintű tehát a képmutatás. Sheckleynél éppen fordítva van: az ő státuscivilizációja -mely hierarchikus felépítésében némileg a hadseregre emlékeztet -, éppen ellentétesen épül fel: látszólag az emberi élet ellenében működik, de a szolidaritásban és az emberek közötti kapcsolatokban voltaképpen mégis benne van az élet megbecsülése. Csak a képmutatás hiányzik ilyenformán.
3. A bünözőkkel teli világ, amelyről a könyv szól, egyébként elég elcsépelt sci-fi téma, számos utópisztikus sci-fi játszódik hasonló helyszíneken, pl. a Menekülés New Yorkból (bizonyos értelemben még a Mad Max is ilyen), de van StarTrek epizód az első szériából, van epizód az Androméda c. sci-fi sorozatból, ami hasonló témát választott, és aki az írott szót vagy a rajzfilmeket jobban kedveli, még Mézga Aladár Fantasztikus kalandjaiban is megtalálhatja ezt a témát (RT 28/12/5 - Kriminália).
Minden általam ismert hasonló témájú film vagy regény végül (a bolygóról, ill. börtönből való menekülés után) magára hagyja/hagyta az öntörvényű (bűnöző) társadalmat. Sheckleynél mindez annyiban más, hogy a főhős magatartása végül megtöri a szokásos kereteket és felvillantja a reményét a gyökeres változásnak (átalakulásnak).
4. A beszélő nevek ugyanúgy használatban vannak, mint LeGuinnél (RT 41/2), elárulnak valamit a hely rendeltetéséből: Halálsor, Kis Boszorkánytanya, stb. Jelentős különbség azonban a kétféle névhasználat között, hogy amíg ott a nevek az adott terület lényegiségét fejtették ki, itt ugyanolyan üres jelentéstartalmúak, mint manapság az utcanevek (Béke tér, Igazság útja, stb.). Ezek a mi névhasználatunkban nem arra utalnak, hogy az adott tér békés lenne, vagy az adott utcában csak igazságos emberek laknának, míg LeGuin regényében a hely kifejezi az ottani létezés minőségét ( ld. pl. Enyhely). Sheckleynél a névválasztás pusztán az ellenpont szerepét és érdekét szolgálja, ezek a nevek nem fejeznek ki dolgok, színhelyek vagy cselekvések meghatározó minőségére való hivatkozást, utalást.
5. A történet fő szervezőelve az adott társadalomból való menekülés ábrázolása. A társadalom az egyén egzisztenciáját veszélyezteti. A Földön csak akkor, ha rossz gondolatok fordulnak meg a lakos fejében, míg a börtönvilágban ennél sokkal kézzelfoghatóbban, itt a fő cél a másik elpusztítása törvényes és legalizált keretek között. A legfőbb ellenség a másik ember. A törvények ártanak, a védelmük csak időleges vagy felületes, nincsenek is jól megalkotva, mert nem értékek védelme vagy létrehozása a céljuk.
6/A. Játékelmélet. A regény úgy épül fel, mint egy videojáték: ha a főszereplő teljesítette az adott szintet, magasabb szintre kerül. A városon belül ez rangokat jelent, majd amikor a főhős mindent megnyert ami elképzelhető volt, megjelenik egy rejtelmes alak (a Fekete Lény), aki a főhőst új pályára, magasabb szintre emeli. Kiderül, hogy van egy második embercsoport is a bolygón (vö. Asimov Második Alapítványával (RT 59.) vagy a Mátrixxal).
6/B. Ez a második embercsoport ellenőrzést gyakorol - amennyire lehet - az első embercsoport fölött, és ők azok, akiknek valamiféle céljuk van a Kiválasztott főhőssel. A két társadalom szinkrón létezése ugyanakkor szimbiotikus jellegű, és természetesen egyik emberi társadalom sem szabad, elégedett és beteljesedett ebben a regényben sem.
7. A főhős kiválósága és a regény izgalma abból a szerkesztésmódszertani eljárásból adódik, hogy a karaktert elviszi az író tűréshatárának legvégéig, teljesen sarokba szorítja, olyan helyzetbe hozza, amelyben emberileg már végképp nincs mit tenni, s ebben az utolsó pillanatban ad neki egy mankót, s lezárja a fejezetet. Néha a “mankót” csak a következő fejezet legelején kapja meg a főhős. De mindig a végkimerülésig próbára teszi őt az író, és az utolsó reménysugárt jelentő írói segítség mindig véletlenül vagy nagyon váratlanul érkezik. Ez a folyamat periódikusan és ciklikusan többször is lejátszódik olvasás közben (legalább tízszer vagy többször). Ettől olyan hallatlanul izgalmas ez a regény.
8. Ezt követően Sheckley bemutat egy új tipusú társadalmat, amely kivetette magából a bűnözést. Steril, túlkomfortos, nyugodt - akár a Szép új világ társadalma -, és nagyon erős ellenpólusát adja az előző börtöntársadalomnak (akár Wells regényében az eloik a morlockoknak (RT 33/8.)). Az ellenpontozáson van itt a lényeg, mert az is egy írói technika. De ezt - természetesen - csak egy külső szemlélő láthatja, olyasvalaki, aki kívül van a rendszeren.
Egyébként teljesen más élményt nyújt idősebb fejjel ez a regény, mint tizenévesen.
9. Amikor a 169. oldalhoz értem, hangosan felkiáltottam. Ezt mondtam: “Na, ez nem igaz…” Pedig igaz volt.
Sheckley ugyanis hosszan értekezik itt a Föld jelenlegi társadalmát fenyegető komformitás, globalizáció problémáján, s az egészet nagyon aggasztónak, félelmetesnek találja. Nála a Föld népei már egyetlen szuperállammá álltak össze, s az emberek nem sokkal szabadabbak döntéseiket és tetteiket illetően, mint az agymosott rabok, akik a börtönbolygót lakják. Az egész civilizáció haldoklik, hiszen a hatalom mindig korrupt, és az abszolut hatalom abszolut korrupt. Ezért is teheti meg, hogy emberek tömegét gyilkoltatja halomra az Omegán, a börtönbolygón, ha esetleg más meggyőződésük van a társadalom szerepéről és működéséről (ezen nem változtat a kötet végén lévő poén, miszerint mindenki a maga bírája és ítéletvégrehajtója).
Az engem megindító jelenet a következő volt:
A főhős betéved a Földön egy könyvtárba, és a Föld jelenlegi kultúrája iránt érdeklődve leemel a polcról egy könyvet. Hamar elolvassa, és Sheckley, (ill. a fordító), amikor kb. idáig ér, leír egy ilyen mondatot:
“Ezzel befejeződött az első kötet. Az utolsó lap jegyzete, hogy a második kötet a Föld jelenét fogja taglalni. A címe: Státuscivilizáció. (169.)”
A cím dőlt betűvel, ahogy szokás. Igazán kellemes utalásnak tűnik. Hiszen a regényben nincs második kötete annak a munkának, amit a főhős olvas. Ott csak egy kötet van. És az összes ismert reális illetve fikcionalizált világegyetemekben mindössze egy kötetet ismerünk, ami a Státuscivilizáció címet viseli, azt, amit az olvasó a kezében tart! Az író tehát kiszól a történetből az olvasónak (az eléggé értelmes olvasónak), akár annak idején Babits az elza pilótában…
…és elmondja hogy a Státuscivilizáció c. kötet a Föld jelenét (!) tárgyalja. Lenyűgöző.
Azért bemásolom ide Babits “kiszólását” is:
“De ezt talán szubjektív lázálomnak, fantasztikus ötletnek is lehetne gondolni. Ez a könyv nem fantasztikus regény, s nem célja összefüggéstelen tényekkel ejteni bámulatba olvasóit. Szerencsére az írónak egyéb források is állanak rendelkezésére, mint az Örök Harc planétájáról való néhány feljegyzés. Abban a palackban, melyben ezek a följegyzések a világűr tengerén át földünkre kerültek, s melynek tartalma jelenleg itt hever asztalomon, Schulbergnek és a történet néhány más szereplőjének jegyzetein kívül helyet foglaltak a Kis Föld alkotójának, a tragikus végű tudósnak jegyzetei is.”
(Ez az az idézet, amellyben Babits az alternatív univerzumok millióit áthozza a mi Földünkre, a jelenünkbe, letéve egy palackban a saját íróasztalára.)
10. Nem kevés éleslátó társadalomkritika után Sheckley végre a posztmodernnek is megadja a kegyelemdöfést a 175. oldalon. Az irodalom iránt érdeklődőknek érdemes lenne kötelező olvasmánnyá tenni ezt az oldalt (a könyvvel együtt). De azt hiszem, ez nem tartozik az írói módszerekhez.
11. Érdekes a folyamat, ahogyan Sheckley bemutat egy társadalmat. A Státuscivilizációt ugyanis - amelyben mindenki egyenlő rangú - középosztálybeli emberekkel folytatott dialógusokban mutatja be. Úgy ábrázolja a teljeset, hogy annak részleteit kéri a saját valóságuk ábrázolására, ebből aztán összeáll az olvasóban valamiféle mintázat. Kicsit emlékeztet az RT 3. és RT 29. mozaikos szerkesztésmódjára, csak mindez itt pár oldalon történik meg. A főszereplő kérdezőbiztosnak adja ki magát, feljegyzéseket készít, és az ismeretlenekkel folytatott interjúkból - gyerektől kezdődően a papig -, kirajzolódik a társadalom képe. Nagyon érdekes és hatékony módja ez a társadalom szinte teljes körű bemutatásának, ami egyébként nagyon nehéz írói feladat, és hosszas leírásokat követel meg (ld. elrettentő példának Bessenyei regényét Tariménes utazásáról. Csak a törvények leírása egy teljes könyvet tesz ki.). Sheckleynél egyébként ez az a rész, ami az utópiáknál a szokások, törvények, törvénykönyv ecsetelésének hosszadalmas, elnyúló és dögunalmas hagyománya szokott lenni. Ebben a regényben ez azonban itt és most teljesen más, megtörik a korábbi leíró forma, s ezáltal érdekes, változatos és kellemes lesz a Föld jelenlegi civilizációjának megismerése.
12. Erőteljes pillanat, amikor a megkérdezett pap elkezd beszélni a “Jó”-ról, és szinte szakasztott ugyanazt mondja, mint az omegai pap a “Gonosz”-ról. A regényben már elhangzott szövegek önmagunk általi idézése hasznos és érdekes írói technika, amely köteteken is átívelhet. Elgondolkoztatja azt az olvasót, aki észreveszi annak ismétlés voltát. Az ismétléssel ugyanis több mindent kifejezhet az író, leggyakrabban fokozást, itt például azonosságot fejez ki. Emelett más funkciói is lehetnek ennek a nagyon hasznos írói eszköznek, megtettem egyszer, hogy egy regényt (Gyorsbüfé a Szíriuszon) és egy kisregényt (Hoffmann horrormeséi) ugyanazzal a sorral kezdtem és zártam, tehát gyakorlatilag négszer írtam le ugyanazt a mondatot, így teremtve egy nagyon tág ritmust, amely pauzaként funkcionált az egyes kaleidoszkópszerű mintázatokból felépített (ld. 11-es pont eleje) történettömbök között.
Érdekes egyébként - kiegészítve a fentieket némiképp -, hogy ha a Föld az Alfa világ, és az Omega a végső, tehát ha a Föld a kezdet és az Omega a vég, belesejthető némi biblikus szinezet is ebbe a történetbe (főleg ha figyelmesen átolvassuk a Jót (Föld) és a Rosszat (Omega) képviselő papok monológjait. De ez már valami elemzésféle, amibe nem mindig jó belemenni. A Jó és Rossz megnevezésének felcserélése, de lényegük változatlanul hagyása egyébként retorikai alakzat, célja az, mint az egész regénynek: a komformitásban rejlő veszélyek hatásos bemutatása.
13. Nagyon gazdag írói stíluseszközökben a regény befejezése. A főhősnek saját halálkondícionálását kell legyőznie, amit beléprogramoztak arra az esetre, ha megsejtené az igazságot a Földön létrehozott társadalmi struktúra felépítéséről. Ez egyfajta frankenstein-szindróma, egy nagyon hangsúlyos párhuzam egy olyannyira robotizált társadalomról, ahol maga a megalkotott nevelési metódus átvette az uralmat az emberektől az élet és az emberi szabad akarat felett. És ha a főhős - Barrent - itt elbukik, és kondícionálásának engedve lelövi magát, nem tudja figyelmeztetni az omegai társadalmat (mely hirtelen itt már teljesen Jó színben tűnik fel!) hogy létezik ez az emberbe oltott öngyilkos mechanizmus. Ez estben a próbálkozás elbukik, és aki az Omegáról jön és a Földre teszi a lábát, meghal önnön kezétől. Nagyon nagy tehát a tét. Ha az ember izgalmassá akar tenni valamit, különösen egy regény befejezését, nagyon fontos dolog, hogy ezt ne az akciók számának növelésével, hanem a tét nagyságának a fokozásával érje el, ettől lesz ui. valóban izgalmas egy történet, és nem cselekményes voltából kifolyólag, ahogy erről lesz is még szó (ld. RT 92/3).
14. A doppelganger régi esete a kettébomlott szereplő önmagával történő harca, ez itt a két bemutatott társadalomra is vonatkozik. Az író a két társadalmat a két egymással harcoló személyiségbe sűríti, tehát a két Barrent itt két szimbólummá válik: valójában a Föld és az Omega kialakította kondícionálás küzd egymással egy személy testében (A Dr. Jekill és Mr. Hyde-ban pl. kétfajta morál küzd egymással. Itt kétfajta társadalmi kondicionálás). Figyelemre méltó írói módszer ez a választás, mert egy hosszadalmas és hiábávaló éles szembeállítást mellőz azzal az író, hogy a két társadalmat egyetlen személyben integrálja, és az ő meghasonlását követi nyomon. Sokkal izgalmasabb ez utóbbi ama előbbinél, noha végeredmény tekintetében ugyanarról van szó. De íróként mindig hálásabb, ha élő alakokkal foglalkozik az ember, filozófikus gondolatok hosszadalmas előadása helyett. A doppelganger emelett itt még a skizofrén társadalom szimbóluma is.
15. Gazdagítja a szöveget egy harmadik hang, kurzív betűtipussal kiemelve, amely arra buzdítja Barrent, hogy ébredjen fel, s azt igyekszik tudatosítani benne, hogy minden amit maga előtt lát, nem más, mint káprázat. A kurzív és antiqua szövegek váltakoztatása ritmust, síkváltást, és a harcból való kitekintést is ad, egy új nézőpontot képvisel, ami azért jó, mert a folyamatos verekedés hosszas leírása mindenképpen csak árt egy regénynek: unalmassá teszi. Egy harmadik hang közbeiktatása azonban megtöri a monotóniát. Egy egyébként - ha elemeznénk - nem más, mint Barrentnek hangja, ő beszél önnön magához.
16. Végül ügyes fogás, hogy harc közben az író lepergeti a főhős egynémely kalandját az ő (és az olvasó) szeme előtt (némi módosítással). Ez újra csak az ismétlés motívuma, de most más a funkció. Barrent ellenfele ezúttal módosult önmaga, és itt Sheckley szóról szóra ugyanazokat a mondatokat írja le, mint amiket az eredeti párharckor, amikor Barrent esélytelenül harcolt nálánál jóval erősebb és esélyesebb ellenfeleivel. Sheckley ezeket a részeket igen nagyon össze is keveri, nem tiszta tehát az ismétlés. A feladata az, hogy egy belső tudati kavart tükrözzön, egy olyan összevisszaságot, amelyben a valós és a fiktív, a lényeges és a lényegtelen abszolut összekavarodik, és a legelemibb disztinkció elvégzése is nehézségeket okoz. Ezáltal képes az író kiváltani az olvasó elméjében is ugyanezt a hatást, hiszen ott már valós emlékekkel dolgozik! A befogadó tényleg végigélte ezeket a kalandokat, és most azoknak a valóságos emlékeit, képeit kutyulja össze a szerző, és ez az összekutyulás csak úgy lehetséges, ha hajszálra pontos idézetekkel előhívja azokat az olvasó memóriájából, majd elvégzi velük (rajtuk) a szükséges csűrést-csavarást. Az eredmény egy részben visszaemlékezés, részben képzelgés, részben új élmények, képek és hangulatok befogadása lesz, kb. olyasmi tehát, amiben a regénybeli karakternek is része lehet. Nem mindennapi írói fogás ez, és csodálatosan működik. Valóban elkapja a befogadót egyfajta bizonytalan deja vú, ami a mélyebb átélést segíti, és ez határozottan jót tesz ennek az amúgy is minden szempontból kitűnő, remekbe szabott regénynek.