RT 27. – Egy majdnem sicifici szerelmes regény (Danielle Steel: The Klone and I)

August 17, 2009

Nemrég a kezembe akadt egy kötet. Egy ismert írónő írta – Danielle Steel. Az volt a címe: A Klón és Én (The Klone and I)

Száz forintért vettem meg az angol kiadást a Kálvin tér mellett egy antikváriumnál. Ronggyá olvasott kötet volt, két légpisztolytól származó golyónyommal a borítóján. Érdekes volt a címe, száz forint az ára. Elolvastam a hátsó borítón a fülszöveget. “Nocsak… lepődtem meg. Daniel Szél sci-fit ír?” Muszáj volt megvennem.

Írtm korábban pár gondolatot arról, hogy minden regénynél akad egy központi gondolat, téma, amely szervezi az egész szöveget. Danielle Steelnél általában a szerelmi konfliktus az alapprobléma… Arra gondoltam tehát, hogy ha az ember átfogó képet szeretne az irodalomról, nyilván érdemes közelebbről is megismerkedni mindenféle írásművel, mert mindegyikben van valamil érték… még ha a téma távol is esik érdeklődésünk fő vonalától.

Ráadásul ez a könyv erősen sci-fi gyanús volt.

Határtalan élvezettel olvastam Danielle Steelt, és hirtelen – mivel ez volt az első könyv, amit tőle olvastam -, azt is megértettem, hogy miért olyan hallatlanul népszerű. Ennek persze több oka is van (társadalmi szerepvállalás, jó menedzser, médiavisszhang, stb.). Ám mindenezeken felül ráébredtem, hogy ez az írónő egy olyan társadalmi csoportot szólít meg, amellyel általában senki sem törődik. A középkorú családos nőket, a negyvenéves facér asszonyokat, a többgyermekes családanyákat, az ötvenes éveikben lévő, még egyáltalán nem “leírható”, középkorú és egzisztenciával rendelkező asszonyokat. És őket választja főhőséül. És gondoljunk csak bele! Mely populáris, tehát kimondottan szórakoztatási céllal íródott regény választ főhősének egy középkorú asszonyt két gyermekkel? Meglehetősen kevés, legalábbis a könnyű irodalomnak abban a formájában, amellyel én eddig részletesebben foglalkoztam (szépirodalomról most nincs szó). Az alant, ebben a blogban megvizsgált 26 korábbi regény közül egy sem. Ám ezek a rózsaszín borítós, Danielle Steel nagybetűs nevével fémjelzett történetetk – gondolom én, a tévésorozatok, a róla hallottak, és az imént olvasott könyv alapján -, talán éppen attól olyan sikeresek, mert egy olyan társadalmi réteg tud főhősként azonosulni velük, amely a könnyed műfajban rendkívül ritkán van megszólítva. Azonosulhat azokkal az általában boldog végkimenetelű, fordulatos szerelmi kalandokkal, amelyektől egy-egy unalmas házasság vagy elrontott élet végleg megfosztotta, eszképizmus ez is, de örömet csempészhet sok ember hétköznapjaiba.

És most nézzünk pár dolgot magáról a regényről.

1. A kötet szervezőereje a szerelmi konfliktus. Ennek a szereplői panelszámba mennek: a férj, aki hirtelen bejelenti, hogy már nem szerelmes a feleségébe, effektként az ezt követő magány; a férj új barátnője, a két gyerek, akik a családot alkotják, majd a sármos hódító, aki Párizsban – hol máshol? – megismerkedik a főhősnővel. Onnantól kezdve elkezdődik az új szerelmi kaland, egy magasabb értékű férfival, illetve – jelen esetben – annak a klónjával is. Két konfliktus van tehát beágyazva a történet, egy gyorsan, drámaszerűen felbomló első, amely felbontja a nyugodt családi kereteket, és egy lassan alakuló második, amely visszazökkenti a kerékvágásba a boldog családi idillről bennünk élő örök gyermekkori ábrándképet (ennyiben a dolog picit hamleti színezetű is akár).

2. A történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll természetesen (hányadik is ez már?).

A szerelmi háromszög középpontjában a főszereplő hölgy áll, aki egyszerre létesít szerelmi viszonyt egy sármos Los Angeles-i férfival (Peterrel), és annak Klónjával (Paullal). Nem szokásos szerelmi háromszögről van szó itt sem, hiszen a nő nem egy csábítóval és egy stabil kapcsolattal rendelkezik, hanem tulajdonképp egyazon ember két, genetikailag is megegyező alakjával (legalábbis ez van az olvasóval mindvégig elhitetve), sőt, a Klónt maga a férfi (Peter) küldte Stephanie-nak (az asszonynak), hogy legyen vele azokon a napokon, amikor neki Los Angelesbe kell utaznia. A viszony tehát félig-meddig legitimnek is tekinthető, még ha a főhősnőnek vannak is néha morális kétségei a felállást illetően (állandóan azon tépelődik, mennyire nem képes ebben a hármas felállásban létezni, ám szemmel láthatóan élvezi a dolgot).

3. A klón megjelenése mindenképp figyelmet érdemel. Hogyan vihetünk be egy köznapi világba valami teljesen abszurdot? Három dologra kell ügyelni:

1. Nagyon hirtelen és természetesen jelenjen meg
2. Akadjon kellő áltudományos magyarázat, amit a főszereplőnek kétellyel kell fogadnia, majd megfelelő érvelés után el kell hinnie
3. Ne legyen külső cáfolat, azaz a főszereplőn kívül más ne értesüljön a rendszerbe nem illő motívumról

Én onnantól oké. Az, hogy egy klón létrehozása lehetséges, oké. Hogy valak klónoztassa magát, és elküldje a klónját a barátnőjéhez – a jelenlegi technikai-tudományos és társadalmi szinten nagyon nem oké. Képtelenség. De jó ötlet: mit tenne ilyen helyzetben egy nő? Főleg, ha a klón teljesen eltérő tulajdonságokkal rendelkezik (általában azzal, ami a másik férfiból első pillantásra úgy tűnik, hiányzik). Az ötlet abszurd, de nagyon érdekes, és amennyiben tényleg egy klónról van szó, akkor elmondható, hogy Danielle Steel sci-fit írt, ez ugyanis a science fiction történetek alaptémája. Hogy ez miért mégis romantikus regény? Nyilván mert a klónság csak egy háttér a nők férfiakkal szemben támasztott elvárásainak artikulálására, magyarán egy nagyon szabadosan értelmezett szimbólumfélével van (lenne) dolgunk.

4. Mint minden nőnél, úgy láttam, Danielle Steelnél is nagyon fontos szerepet játszik a pénz. Itt bizony nem koldusszegény csábítóról és férjről van szó, hanem háttérként megjelennek azok az effektek, amelyek minden nőnek nagyon fontosak, és épp ezért egyfajta lelki szükségletet elégítenek ki. A csábítónak tűzpiros (később kanárisárga :) ) sportautója van, limuzinnal viszi ki a nőt a reptérre, a világ nagyvárosait olyan természetességgel járják, mintha bagóba kerülne, és PáriZs nem a világ elérhetetlen másik csücske, hanem reális és romantikára berendezett szegmense. Ez a család, amelyről itt szó van, egy olyan család, amely természetességgel mozog ezeken a helyeken.

5. Danielle Steelnek ruhafóbiája van. Ezt nagyon érdekes volt megfigyelnem. Majdhogynem minden második oldalon, ha megjelenik egy szereplő, vagy új helyszínre érkeznek, stb. egy nagyon részletes leírást ad a viseletekről. Elmegy ugyanannak a ruhának a sorozatos felemlegetéséig is. Tehát ha megjelenik valaki, általában azzal nyit, hogy elkezdi sorolni miféle ruhák vannak rajta (néhol csodálkozva, néhol szörnyülködve), ez kiterjed a hálóöltözetre, a gyerekek ruházatára, és az expasi új nőjének mindenféle ruhakölteményeire is. Fontos effekt ez is, ha női olvasók számára szándékszik írni valamit az ember.

6. A regény nem túl bonyolult szerkesztésű. Gyakorlatilag a Peter és Paul egymást váltogató látogatásaira és a velük eltöltött időre épül. Nincsenek ebben túl nagy kilengések, extrém szerelmi jelenetek leírásai, mégis az egész könnyed, szórakoztató, és érdekes. Azért volt különösen érdekfeszítő olvasmány, mert az írónő nagyon mélyen belemegy bizonyos valóságosan is létező problémákba, amelyek mindenki számára ismerősek. Amikor az olvasó egy ilyen helyzettel szembesül, visszajön a hozzá kötődő emóció is. Danielle Steel pedig ezt az emóciót ragadja meg, és a főhős tépelődéseivel gyorsan áthelyezi az adott szituációba, ahol az olvasó rövidesen már együtt dühönghet, aggódhat, szoronghat, félhet és akadhat ki a dolgokon a főhősnővel. Érdekes bepillantás a női gondolkodásmódba, és maga az írói technika is nagyon tanulságos. Amikor a kötetet olvastam, rendesen ki voltam bukva a hűtlen férjre, és akadtak olyan részek, ahol majdhogynem kétgyermekes családanyának éreztem magam, holott sosem voltam és nem is lehetek az. De a megragadott konfliktus, ahogy mondtam, olyan általános jellegű, hogy a benne rejló emocionális energia könnyedén átvihető szűkebb sprektumra is, és ez jótékony feszültséget csöpögtet ebbe az egyébként szellemes és jó humorú regénybe.

7. Végül a konfliktus feloldása is megtörténik, no hát ezt nem túl bonyolult kitalálni. Nyilvánvalóan szó sincs klónról, Peter és Paul ugyanaz a személy. Ezt tíz-húsz oldallal a vége előtt kitaláltam. Nem egy holmesi csavar, de egy könnyed regény végére jó lezárás, és hát az benne mégiscsak írói remeklés, hogy az olvasó csak kb. 10-20 oldallal a vége előtt lehet (ha kellően odafigyelt) teljesen bizonyos ebben. Mondjuk én is csak azért találtam ki, mert tudtam, hogy mindhárom alternatív befejezés megölné a hepiendet.

Hogy nem jön rá erre rögtön a dolog kezdetén az olvasó, annak is oka van. A legelején a főhősnő kitárgyalja és alaposan átvizsgálja ezt a lehetőséget. Aztán elveti. Ráadásul Danielle Steel elrejt a történetben bizonyos megerősítéseket (és e szempontból e kötet a detektívregényekkel rokon), amelyekből az olvasó konkrétan meggyőződik róla, hogy Peter és Paul különálló emberek (a legerősebb ilyen bizonyítékok a telefonhívások Petertől, amikor Stephanie éppen együtt van Paullal).

Mindent összevetve, szórakoztató kis olvasmány volt ez a kötetecske, és szívesen ajánlom mindenkinek, még ha fáj is a szívem valamelyest, hogy Danielle Steel – nevéhez méltóan – sajnos ez alkalommal sem ajándékozta meg a világot egy általa jegyzett, az örökkévalóság számára készített sci-fi remekművel.