RT 10. – A sors gyermekei

September 22, 2008

E kötet szerzőpárosával (Ralph Baxter, Lizard Johnson) személyesen is jó barátságot ápolok, különösen Tibivel (Ralph), úgyhogy kétszeresen is izgalmas volt számomra e kötet. Talán annyi elfogultság megengedhető részemről, hogy a regény gyöngeségeiről nem írok. Van viszont pár dolog, ami határozottan figyelmet érdemel.

1. Ez a történet is a “főhősgyűjtő” fantasy-kötetek népes családjához kapcsolódik, azaz olyan, lehetőleg 1-3 hőssel induló regény, amelynek a végére a megkedvelt karakterek száma már egy egész csapattal egyenértékű. Az alant felsorolt regények közül ilyen volt például Michael Sea regénye, ez a fajta írási mód a nagyszabású epikus cselekménnyel rendelkező művek jellemzője. Előnye, hogy sok szálon futtatható, ezek metszéséből izgalmas cselekmény-részek jöhetnek létre, és az olvasó is sokféle hőssel tud azonosulni. Hátránya viszont, hogy a későbbiek során mindegyik beemelt hős jellemére, motivációira és cselekedeteire figyelnünk kell, azaz nem lehet elhanyagolni lustaságból senkit. Ez hihetetlenül megnehezítheti a cselekményszerkesztést.

2. A regény első harmadában feltűnik e kötetben egy csekély varázshatalmú druida pap, akiről a regény végén kiderül, hogy tulajdonképp nagy hatalmú varázsló (később kiderül, hogy ez is csak félrevezetés volt). Mindenesetre a regénynek azon a pontján, ahol ez a hirtelen személyiségcsere megtörténik, az olvasó félrevezetéséből jelentős energia jön létre: e félrevezetés oka, miértje és mikéntje ugyanis egyszersmind újabb rejtélyeket és titkokat indukál, ugyanakkor megrendíti az olvasó bizalmát a korábbi fix világképben, és hovatovább megkérdőjeleződik a többi főhős önazonossága is. A kémregények és a krimik világának e trükkje fantasy-ban is ugyanolyan jól hat, s ez az adott jelenetet a regény egyik legkellemesebb részévé varázsolja.

3. A kötet második felének szervezőerejét a kulcskeresgélős történetvezetés adja. Ez lehetőség sok kaland összefűzésére, nagyjából koherens láncolatként. Az ilyen tipusú kötetek egyik jellemzője, hogy az író a lehető legnagyobb szabadsággal szabja meg a bekövetkező kalandokat, ugyanis azoknak nem kell egymásból mélyebben következniük. A véletlen segítségével bárhol találhatnak a szereplők egy-egy nyomot, amely akár a legtávolabbi hipertér blokkolt időnegyedébe is elirányíthatja őket. Színes és izgalmas kalandokban részesedhet így az olvasó.

4. A regény hősei találkozásuk után elválnak egymástól, kajd később ismét összetalálkoznak. Ezek a találkozások mindig patetikus pillanatok.

5. Végezetül hagy beszéljek egy kicsit a két karakterről, akiknek a viszálya, majd a szövetsége jelenti e regény tulajdonképpeni fő sodrát. Egy “jófiú” és egy “rosszfiú” száll szembe egymással, akik testvérek, ám elkötelezettségük miatt (egyikük a Rendet, másikuk a Káoszt szolgálja) kénytelenek egymás ellen harcolni. Ezt erősíti több véletlen is, míg végül, némi győzelem és vereség után, tisztázódnak a félreértések, és a testvérpáros erős szövetséget köt. Azért van a hasonló tipusú konfliktusokban rengeteg lehetőség, mert a családi szál, illetve a meggyőződéshez való hűség és kötődés minden esetben heroikus és magasztos esztétikai kategória. És mivel itt ezek nem összeegyeztethetőek, egyiküknek törvényszerűen össze kell törnie, s a hozzá kapcsolódó hősnek el kell buknia (ebben a dolgában). Ez pedig már tragikus bukás, s a tragikus bukás a befogadóban általában mély visszhangot vált ki. Ez a kis drámai él néha még a prózai alkotásoknak is kifejezetten az előnyére válik.