Nem messze a Nyugati Pályaudvartól, az Alkotmány utcában, pár saroknyira a Parlamenttől, a Pallasz Páholyban került sor az eseményre. Sokszor jártam már arra, tudtam jól, merre található ez az utca, mégis majdnem elkéstem. Mert nem hittem el, hogy messzebb lehet az Alkotmány utca a Keletitől gyalog, mint negyven perc. Negyvenháromra volt. Így csak három percet késtem, mondhatni pontos voltam.

Remekül berendezett, hangulatos kis irodalmi klubban találtam magam, az ajtóban rögtön találkoztam a zsűri tagjaival, bár azt csak sejtettem, hogy kik lehetnek, mivel arcról nem ismertem senkit. Egyébként egész idő alatt valamiféle melankólia uralkodott rajtam, nem volt bennem semmiféle egészséges vizsgadrukk.

Részletes - és igen pozitív - értékelés következett ezután a beérkezett művekről, 75 szerző 91 regényt nevezett, s ezek túlnyomó része igen jó olvasmány volt a zsűri beszámolója szerint. Túlnyomó részben tetszettek. Végül kihirdették az eredményt is, csekély öröm, de az én nevem olvasták fel először, amire valamiképp ráéreztem. Az eredményhirdetés tehát megtörtént, volt utána egy hangulatos állófogadás is, megettem én is pár szendvicset. Pár perc udvarias várakozás után vettem a kabátom és indultam volna, szerencsére nem hagytak könnyen elmenni, és csak váltott velem a zsűri két tagja pár udvarias szót, hálás voltam érte. Azt mondták, hogy nagyon jónak és értékesnek tartották, amit írtam.
_

Csak miután elmentem, akkor értettem meg, mit is jelent ez, és onnantól kezdve valamiképp jobb hangulatom lett. Eszembe jutott ugyanis az utóbbi hónapok bizonytalansága, a kétely, hogy nem jó, amit csinálok, hogy lehetne regényt írni másként is, de nem úgy, ahogy most teszem, s kell-e egyáltalán nekem ezzel foglalkoznom? Amikor egymás után maradnak el a visszajelzések, ilyenkor az ember nagyon elbizonytalanodik önmagát illetően. Nálam ez annyira elmélyült, hogy elkezdtem vizsgálni (e blogoldalon belül is) az általam olvasott  regényeket, hogyan működnek, mitől jók, hogyan lehet jó regényt írni, s fél éve nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy többet egy sor szépirodalmat sem vetek papírra, elég volt. Jelentkeztem a műszaki karra, fel is vettek (anyagmérnöknek). Valahogy elkezdtem úgy látni az életet, ahogy körülöttem minden hallgató: hogy tulajdonképpen ezzel fogok foglalkozni a továbbiakban, s pozitív ráadásként meg is élek belőle. Végső soron nem olyan rossz alternatíva.

Ám ez a délelőtt, hogy hozzáértő emberek mondtak elismerő véleményt arról, amit írtam, valamiképp visszahozott az életbe. Ha nem is voltam ott az első háromban, majdnem ott voltam, s a zsűri szerint csak árnyalatok döntöttek. Ez persze lehet, hogy nem igaz, de azért vigasztaló volt hallgatni.

_
A helyezettek teljes listája a kiadó honlapján érhető el.

(A zsűri tagjai voltak: Dr. Tarján Tamás irodalomtörténész, az ELTE docense, Turczi István író, költő, műfordító és Szalai Lilla, a Kossuth Kiadó munkatársa. )

E kötet szerzőpárosával (Ralph Baxter, Lizard Johnson) személyesen is jó barátságot ápolok, különösen Tibivel (Ralph), úgyhogy kétszeresen is izgalmas volt számomra e kötet. Talán annyi elfogultság megengedhető részemről, hogy a regény gyöngeségeiről nem írok. Van viszont pár dolog, ami határozottan figyelmet érdemel.

1. Ez a történet is a “főhősgyűjtő” fantasy-kötetek népes családjához kapcsolódik, azaz olyan, lehetőleg 1-3 hőssel induló regény, amelynek a végére a megkedvelt karakterek száma már egy egész csapattal egyenértékű. Az alant felsorolt regények közül ilyen volt például Michael Sea regénye, ez a fajta írási mód a nagyszabású epikus cselekménnyel rendelkező művek jellemzője. Előnye, hogy sok szálon futtatható, ezek metszéséből izgalmas cselekmény-részek jöhetnek létre, és az olvasó is sokféle hőssel tud azonosulni. Hátránya viszont, hogy a későbbiek során mindegyik beemelt hős jellemére, motivációira és cselekedeteire figyelnünk kell, azaz nem lehet elhanyagolni lustaságból senkit. Ez hihetetlenül megnehezítheti a cselekményszerkesztést.

2. A regény első harmadában feltűnik e kötetben egy csekély varázshatalmú druida pap, akiről a regény végén kiderül, hogy tulajdonképp nagy hatalmú varázsló (később kiderül, hogy ez is csak félrevezetés volt). Mindenesetre a regénynek azon a pontján, ahol ez a hirtelen személyiségcsere megtörténik, az olvasó félrevezetéséből jelentős energia jön létre: e félrevezetés oka, miértje és mikéntje ugyanis egyszersmind újabb rejtélyeket és titkokat indukál, ugyanakkor megrendíti az olvasó bizalmát a korábbi fix világképben, és hovatovább megkérdőjeleződik a többi főhős önazonossága is. A kémregények és a krimik világának e trükkje fantasy-ban is ugyanolyan jól hat, s ez az adott jelenetet a regény egyik legkellemesebb részévé varázsolja.

3. A kötet második felének szervezőerejét a kulcskeresgélős történetvezetés adja. Ez lehetőség sok kaland összefűzésére, nagyjából koherens láncolatként. Az ilyen tipusú kötetek egyik jellemzője, hogy az író a lehető legnagyobb szabadsággal szabja meg a bekövetkező kalandokat, ugyanis azoknak nem kell egymásból mélyebben következniük. A véletlen segítségével bárhol találhatnak a szereplők egy-egy nyomot, amely akár a legtávolabbi hipertér blokkolt időnegyedébe is elirányíthatja őket. Színes és izgalmas kalandokban részesedhet így az olvasó.

4. Végezetül hagy beszéljek egy kicsit a két karakterről, akiknek a viszálya, majd a szövetsége jelenti e regény tulajdonképpeni fő sodrát. Egy “jófiú” és egy “rosszfiú” száll szembe egymással, akik testvérek, ám elkötelezettségük miatt (egyikük a Rendet, másikuk a Káoszt szolgálja) kénytelenek egymás ellen harcolni. Ezt erősíti több véletlen is, míg végül, némi győzelem és vereség után, tisztázódnak a félreértések, és a testvérpáros erős szövetséget köt. Azért van a hasonló tipusú konfliktusokban rengeteg lehetőség, mert a családi szál, illetve a meggyőződéshez való hűség és kötődés minden esetben heroikus és magasztos esztétikai kategória. És mivel itt ezek nem összeegyeztethetőek, egyiküknek törvényszerűen össze kell törnie, s a hozzá kapcsolódó hősnek el kell buknia (ebben a dolgában). Ez pedig már tragikus bukás, s a tragikus bukás a befogadóban általában mély visszhangot vált ki. Ez a kis drámai él néha még a prózai alkotásoknak is kifejezetten az előnyére válik.

Mostanában, azt hiszem, túl sokat olvasom (újra) Vance műveit. S most ez az újabb kisregény is legalább olyan érdekes volt írói szempontból, mint a megelőző öt.

1. Két egymással nem, vagy csak alig kölcsönható rendszer ütköztetéséből adódik a régi, majdhogynem tudományos kíváncsiság: mi történik, ha két eltérő minőség találkozik, miként reagálnak egymásra? Az idegen lények fogalmi gondolkodása olyannyira eltér ebben az írói világban a miénktől, mint az általuk uralt technika a bolygót lakó emberek tűzokádó sárkányainak életétől. Két eltérő minőség ütköztetése bizony nagyon jó lehetőség egy izgalmas regény megalkotására, és Vance ki is hozza belőle azt, amit lehet.
_

2.  ok-okozat játék: az első fejezetben megjelenített szituáció és társadalmi felépítettség okait a második fejezet magyarázza. Itt is okozattal nyit tehát a szerző, ám a magyarázattal nem marad adós a kötet végéig, nem apránként fedi fel a titkot, mint tette azt Az utolsó várkastélyban, hanem mintegy csak felütésként használja.

3. A regényke első oldalain bevezet a szerző egy teljesen új, kitalált szót - hitnök -, aminek az olvasó nem ismeri a jelentését, csak a szóösszetétel tágabb jelentéshorizontja által tájékozódhat. Az író ezt követően tovább tárgyalja az adott személy és szó szerepét, de nem kerül sor az értelmezésre, eképp az olvasó végig, folyamatosan gondolkodásra, töprengésre van késztetve, fejben próbálja összeállítani a mozaikot, ez egyfajta rejtvény. Én legalábbis egyre fokozódó kíváncsisággal próbáltam összeállítani az író által elszórt mozaikdarabkákat.

4. Csataleírás: csak az ütközet következményeit írja le Vance. Úgy mutat be egy zseniális hadvezért, hogy a szerényebb képességű ellenfél haditervét, csatarendjét és veszteségeit írja le. Ez használható módszernek tűnik más esetben is. A dimenzionálni kívánt hadvezér stratégiája és tettei rejtélyesnek tűnnek mind a másik (szerényebb képességű) hadvezér, mind az olvasó előtt.

5. A kötet fő szervezőelve, úgy vettem észre, a két hadvezér, a két “sárkányúr” jellemének,  cselekedeteinek (és seregeinek) ütkötetése. Ez az a két főalak, akikre alapozva létrejön a regénybeli történéseknek a dinamikája.

6. Feszültségkeltő tényező: a külső támadás lehetősége. Ez nyilván felborítja a két sárkányúr között kialakult kvázi-egyensúlyt (mintegy sokszorosára emeli a közöttük dúló csata értékét és feszültségét (a+b)*c, matematika-metaforával, minden tényezőt megszorzunk egy külső tényezővel, a külső támadásra való várakozás adja a történet legfőbb feszütségét. Ugyanakkor az egymással történő kimerítő hadakozás apasztja mindkét emberi birodalom erejét, s növeli a bekövetkező hódítás során a csatavesztés lehetőségét és így a fájdalmas lezárulást. Ez a fájdalom és részvét érzését erősítheti az olvasóban.

7. A küzdelem nemcsak fizikai, hanem mentális síkon is zajlik: ld. Joaz és a hitnök szópárbaját. Itt is két eltérő rendszer ütköztetéséről van szó, egy kísérlet a “másik” értékrend “egyikbe” történő átültetésére.

8. A hitnökök titkáról és céljairól a kötet közepén lehull a lepel, hogy egyszerre jelentsenek egy újabb, még nagyobb veszélyt az emberi társadalomra nézve (ez is finom fűszer), illetve a pozitív segítség lehetőségét esetleg. Bármelyik lehet. A hitnökök még nem döntöttek.  E kettőség reményt és (ugyanakkor) kétséget kelt az olvasóban, ami a szöveget hallatlanul izgalmassá teszi.

9. A hitnökök világához az író mindig újabb tényeket adagol, egyre mélyíti az ismeretlenről való ismereteinket, s ezzel megsokszorozza a velük kapcsolatos kérdéseket is. Egyre újabb, érdekesebb rejtélyek kerülnek előtérbe.
_

10. A regény három szálon fut, s egyszer csak mindhárom szál elérkezik oda, hogy a karakter, aki a történéseket alakítja, döntéshelyzet elé kerül. Mivel a három szál váltakozik, egy idő után az olvasó visszatér a már elfeledett cselekmény-részekhez, ugyanakkor más dolgok is alakulóban vannak, s éppen ettől olyan izgalmas és összetett az egész mű: miként hatnak egymásra ezek a folyamatok???

11. És megjelenik a “pótolhatatlan veszteség” pillanata: mivel az olvasó tudja, hogy a történet szereplői az Univerzumban élő utolsó emberek, minden egyes elesett katonát veszteségnek érez, s ez a pusztulásmotívum romantikus “fájdalommal” telíti a történéseket.

12. A régen várt fő ellenség természetesen a két hadúr közötti döntő ütközet kellős közepén jelenik meg. Ez egy sokszor használt, és nagyon hasznos írói fogás: amikor egy izgalmas és feszült szituációt az író a még hatalmasabb harmadik, külső tényező bevonásával tesz még feszültebbé ((a+b)*c). Természetesen ez az egyetlen részletesen ábrázolt csataleírás a regényben. Fokozza a feszültséget, hogy a sztori pozitív főhőse e pillanatban egy kevéssé konstruktív döntést hoz, és a korábban forszírozott közös szövetségkötéssel szemben (tehát hogy a két hadúr közösen lépjen fel seregével az idegen hódítók ellen, az olvasó is ezt várja) az ütközet folytatása mellett dönt, tovább gyengítva a saját, s a másik sárkányúr erőit. Nagyon meglepő és ötletes írói fogás, hogy a pozitív hős dönt ilyen negatívan.

13. Az ellenfelek egymás erőit használják: kiderül, hogy az emberek az idegenek klónjaiból hozták létre a sárkányaikat, az idegen hódítók pedig az emberek klónjaiból hozták létre a pusztító harcosaikat. Mindkét sereg ugyanazt a metódust használja a csatára: a másik faj egyedeiből létrehozott katonákat, s ebben azonosak. Ez nem más, mint egy gegg, egy poén, ami csattanóként nagyot szól, amikor az ember hirtelen ráébred, miről is van szó itt tulajdonképpen.
_

14. A régi ellenfelek összefogása a közös ellenség ellen nagy érzelmi töltésű motívum, a magasztos esztétikuma, mely magában rejt egyfajta tragikumot. A korábban elhullottak értelmetlen áldozatának tragikumát, hiszen ők a legtöbbet adták semmiért. Ez katartikussá teszi az ilyen pillanatokat. Számos regény felhasználja ezt a motívumot, s általában ezek az adott irodalmi művek legnagyobb pillanatai.

15.  A hősiesség magasztossága abból adódik, hogy a legyőzött, megtört, elfáradt sereg még mindig, így is képes nagy dolgok véghezvitelére. Mi lett volna, ha ereje teljében ütközik meg az idegenekkel?  A sereg és a hősök letörtsége, fáradtsága és elesettsége nagymértékben növeli eredeti értéküket és erejüket. A velük való olvasói azonosulás eképp igazán pozitív és örömteli éléményt okoz a befogadónak, aki a könyvet hálás szívvel teszi le az utolsó oldalak elolvasása után.

A  fentiekből látható tehát, hogy ez az igen rövid, egyszerűnek tűnő kis mű voltaképp milyen összetett, s milyen sokat felhasznál azok közül az írói módszerek közül, amelyekből sokszor önmagában egy is elég ahhoz, hogy kellemes olvasmánnyá szervezzen egy szépirodalmi művet. Bravo, Jack Vance!

Ha felmerül az életed során az a kérdés, hogy tenni vagy nem tenni valamit - mondta tanítómesterem, Brian Tracy -, akkor azonnal cselekedni kell. Általában tartom magam ehhez az elvhez, és a kétes helyzeteket így oldom meg. Mindeddig nagyon bevált. A passzivitás ugyanis a vereség előszobája, s hacsak nem átgondolt visszavonulásról van szó, a vereséget készíti elő.

Jack Vance  regénye nagyon tanulságosan mutatja be ezt a szemléletmódot, életem egyik leghasznosabb olvasmánya volt.

Miröl is szól ez a kisregény tehát (Jack Vance: Az utolsó várkastély), s milyen írói módszereket alkalmaz?
_

1. A szerző felvázol egy olyan alaphelyzetet, amely előre vetíti a jövőt. Jelen esetben az utolsó előtti emberi erődítmény bukásáról közöl egy döbbenetes hírt, s ez előre vetíti a szóban forgó, s a regény voltaképpeni helyszínét jelentő utolsó emberi erődítmény (várkastély) elleni sikeres ostromot is. Az olvasó kíváncsi, vajon valóban sikeres lesz e a bevehetetlen vár elleni hadművelet.

2. Azoknak a cselekményrészeknek az ismertetése következik ezután, amelyek a jelenleg kialakult helyzethez vezettek, ez tehát egy retrospektív szál. Ami érdekessé teszi az első oldalakat ennek a két elemnek az összekombinálása: a döbbenetes ténynek és a retrospektivitásnak a helyesen ellosztott elegyéről beszélek. Ezt követi a…
_

3…. a kialakult helyzet magyarázata. A döbbenetes hír ugyanis részletes magyarázatot kíván, ezt nem lehet mellőzni, ha az ember ezt a fajta regényszerkesztési technikát alkalmazza. Sok regény attól lesz zavaros, hogy ezt a magyarázat-részt mellőzi, s nem adja meg az olvasónak a kellő felvilágosításokat. Lehet ez persze tudatos is, de akkor teljesen más hatást gyakorol a befogadóra (pl. Kafka: A kastély), ami már távol áll az irodalomnak attól a szegmensétől, ami a szórakoztatás igényével készül, s ami kellemes az emberi szem és értelem számára. (Késő este volt, mikor K. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. A várhegyet nem lehetett látni, köd és sötétség vette körül, a nagy kastélyt a leghalványabb fény sem jelezte. K. sokáig állt a fahídon, mely az országútról a faluba vezetett, és fölnézett a semmibe. […] - Milyen faluba tévedhettem? Hát van itt valami kastély? - Van hát - felelte a fiatalember kimérten, és K. közben látta, hogy itt is, ott is a fejüket csóválják. - Westwest gróf úr kastélya. - És engedély kell hozzá, hogy az ember itt éjszakázzék? - kérdezte K., mintha meg akarna győződni róla, nem csak álmodta-e, amit az imént hallott. - részlet Kafka regényéből, tkp. így kezdődik a mű).

4. Vance persze nem rejtélyeskedik sokat, legalábbis a továbbiakban. Fokozatosan libbenti fel az események okáról a fátylat. Ami ezután jön, a genetikai alapú technika,a tudomány, a csillagászat és a gótikus ill. kísértetirodalom ügyes ötvözete, hiteles és logikus összekapcsolása. Ez is egy új írói módszer, hiszen az irodalomtörténet korszakolásának egy teljesen eltérő határterületére repít.

5. A történet lényegét két eltérő kultúra szimbiózisa, illetve a szimbiózis felrúgása után a két kultúra harca adja. Az egyik kultúra jól dimenzionált (az emberi), a másik rejtélyes (mek). Becsületességről szó sincs, az egyik kultúra elnyomja a másikat. Az olvasói és írói szimpátia mégis az emberek (az elnyomók) oldalán áll, mivel a mekek mészárlással reagálnak az elnyomásra.Az olvasó érdeklődését a mek kultúra körüli rejtély is csigázza, illetve a bizonytalanság, miféle vége lehet egy ilyen mekek általi “lázadásnak”,  hiszen az emberi civilizáció pusztulása szemlátomást maga után vonja a mekek pusztulását is.

6. A történet elbeszélése körívet ír le: Janeil várának elestével kezdődik, ezzel a hírrel,  majd elbeszéli az ehhez vezető okokat és történéseket, majd csak a kisregény végén tér vissza Janeil elestének időpillanatához, s ami érdekesebb: a folytatáshoz. Ez a gigantikus késleltetés végig egyre fokozza az olvasás során a feszültséget.

7. Amikor felvetődik a kérdés az emberek részéről, hogy mi legyen: tegyenek valamit (aktívan) a mekek ellen, vagy bízzanak a várfalak védelmében (passzivitás), egy vita alakul ki. Ez ismét egy “regény a regényben” pillanat, legalábbis szerintem itt teljesen eltér a történet a szimpla lineáris eseménymondástól, itt ugyanis drámaivá válik.  A 12 dühös ember című film szituációja jelenik meg tömörítve és jelentős mértékben zsugorítva, természetesen azzal a kitétellel, hogy itt az a férfi, akinek eltér a véleménye, nem tudja a maga oldalára állítani az összes vitapartnerét. Mégis a nézőpontok ütköztetéséből születik a szituáció (jelenet) feszültsége, valamint abból, hogy olvasóként erősen kötődünk az író szemszögéhez, és tudjuk, hogy a tiltakozó egynek van igaza. Nem a késleltetésből származik tehát e jelenetben a feszültség.

8. Végül amit érdemes még e kisregény olvasása kapcsán megemlítenem, az a kétféle mentalitás ütköztetése: a túlélés alapú darwinista etika, és az emberi felsőbbrendűséget hirdető fajcentrikus filozófia kitekert változata (melyik is ez a filozófia?) ez a két eszmerendszer. A regény feszültsége jelentős mértékben annak tudható még be, hogy az olvasó alapból szimpatizál azzal az emberi társadalommal, amely erkölcstelenül kihasznál és kizsigerel egy másik, kissé ellaposított, de eredetileg legalább annnyira értelmes és értékes fajt (mekek).

Szeretem a semmitmondó címeket. Pontosítok: leginkább azt szeretem, ha első pillantásra nem értem, mi van a borítón, mert így  nem tudok felépíteni magamnak a regény sztorijáról, világáról, valóságáról egy előzetes koncepciót. Ilyenkor a szerző személye az egyetlen fogódzó, ám a szerzők néha produkálnak kiszámíthatatlan, meglepő dolgokat.

Jack Vance könyve, a Trullion, számomra ilyen meglepő regény volt. Először is lenyűgözött az impozáns, monumentális kezdés, amely az általánostól haladt az egyes felé, s mint egy kamera zoomja irányult végül a főhősre. Ügyes indítás, világirodalmi művekben sem szokatlan (pl. a Tom Jones-ban, bár ott a világ korántsincs ilyen részletesen bemutatva, ott inkább a család és a születés jól dimenzionált). Ebben a kötetben a szerző először a Galaxis megfelelő részét, majd a 3000 csillag alkotta birodalmat, s ennek uralkodóját, majd az átlagemberek életét, Trullion földrajzát és átlagembereit (Trullion ui. egy bolygó neve), végül a főhős szüleit, családját és a születését írja le, megadva a végső fókuszt a történet elindításához. De mit is jelent mindez a regényírói titkokkal kapcsolatban?

1. Ha az ember nagyszabású műbe kezd (a Trullion végül is egy trilógia része), az egyik mód, ahogyan belefoghat, ha az általánostól az egyes felé haladva mutatja be a dolgokat. Ez a kezdés lehetővé teszi, hogy az olvasó tájékozódni tudjon a világban, megértse az összefüggéseket, s persze arra is jó, hogy az író behozzon később a történetébe valamit a külső elemekből (szereplők, történések, stb.) ahogy ez ebben a regényben meg is történik.

2. A család és a gyermekkor történetének részletes bemutatása (mint a Pörgésben) szépen dimenzionálja a főhős karakterét. A részletes leírás célja annak a változásnak az érzékeltetése, amelyet a 10 év után hazatérő főhős érez s átél. Ezáltal a történet további folyása elégikus, nosztalgikus, a korábbi állapotot eltörlő veszteségek miatt melankólikus színezetet kap.

3. A sztorit két testvér viszálya alakítja a továbbiakban, melynek oka egy új ideológia, ami a trullioni változások okozója. A testvérek harca ennek csak objektivációja, sokkal érdekesebb a téma mögött az önidentitás keresése, amely a tradíció és az önmegvalósítás határmezsgyéjén húzódik.

4. A regény egy szálon fut. A fókusz ennek következtében a főhősön marad végig. Ez nagyban segít egyben tartani a regény folyton széthullni készülő fonalait.
_

5.  A történet az igaz ügyért küzdő pozitív hős megpróbáltatásaival folytatódik. Ez egy régi séma. A főhős elveszti minden előnyét a nála alantasabbakkal szemben, és elveszti az erőforrásait is. A feszültséget az okozza, miként képes felemelkedni egy ilyen vert helyzetből. Amennyiben ezt megteszi, igazolja heroizmusát, bukás esetén a veszteségek és az igazság bukása vált ki drámai hatást.

6. Sportregény - változik a szöveg. Mint egy idegen test, úgy tűnik fel a sportvonal, ami az eddigiekhez képest merőben új színfoltot jelent. Voltaképp nem is értettem, hogyan kapcsolódik ez ide, majdhogynem műfajváltás történik. A sportregény “műfajban” megszokott összes sztereotípiát felvonultatja ezt követően ez a rész: új csapat, edző, előzetes vereségek, majd fokozatos haladás a bajnokságban, végül sikertörténet. A sztori természetesen a “nagy meccsel” zárul. Azonban mégsem úgy, ahogyan az olvasó várná, itt is valami meglepő történik, ami kiránt a kategóriából. Ui. félbeszakad a meccs, és támadók özönlik el a stadiont, mégpedig azok a kalózok, akiket a részletes bevezetőből ismerünk, a világ dimenzionálásakor mutatta be őket a szerző. A regény ekkor ismét módszert, formát és stílust vált. Ami egybetartja még mindezek ellenére, nem más, mint a történet elején megemlített adósság, aminek visszafizetése a végső cél, s várhatóan a regény vége is, akkor áll ugyanis helyre majd az eredeti rend (ld. Hamlet).

7. Ezt követően igazi kuszaságok sora következik: egy Robinson történet jön, majd egy maffia-történet, egy Rómeó és Júlia-történet, krimi-szál, szektaháború a trevanyik és a fancherek között, majd jön egy kémhistória, s végül az “itt járt Mátyás király”, azaz az álruhás uralkodó sztereotipiájával ér véget a könyv, aki igazságot szolgáltat, és mindent a helyére tesz (mint a Shakespeare-komédiákban). A rosszak természetesen megbünhődnek és a jók megkapják jutalmukat.

A Trullion ritka egy kulimász-keveréknek tűnt a szememben Vance-től, ám szórakoztató volt, s ennek egyes-egyedül csak az volt az oka, hogy két dolog: 1. az adósság visszafizetése, és 2. a testvérek viszálya valamiképp egybe tartotta és maga köré szervezte a fent felsorolt millió irányban szétágazó cselekményt. Ezek nélkül a történet nem állt volna össze kohherens, élvezhető egésszé.