Jelenleg éjszakai biztonsági őr vagyok egy zenés vendéglátó helyen, ez a frissen nyílt Múzeum Terasz, ami tulajdonképpen a Szépművészeti Múzeum kihelyezett kávézója.

Helyileg is ott van, egy terebélyes juharfa árnyékában a Szépművészeti Múzeum jobb oldalán. Remek rálátás nyílik a szemközt lévő Hősök terére, ami hajnal egy óráig fényesen ki van világítva, s szinte percenként állnak meg a limuzinok (bár általában indig ugyanaz a négy limuzin).
A feladatom abból áll, hogy figyelem az embereket, és vigyázok éjszakánként a kávézó területére, hogy ne vesszen el semmi, és ne is történjen kár semmilyen nagyértékű tárgyban.

Ám többnyire semmilyen gond sincs, és csak a múzeum körül nyüzsgő-forgó tömeget figyelem.
Meg kell akadályoznom, hogy bárki idegen belépjen a kávézó területére, netalán még helyet is foglaljon a kint hagyott székeken, fotleken. Ez általában nem jelent problémát, kivéve a péntek és szombat estéket, amikor részeg fiatalok áramlanak elő jókedvűen a közeli diszkóból, illetve a hétfő délelőttöket, amikor a túristák, akik elfáradtak a kimerítő utazásban, egyszerűen csak le akarnak ülni a foteljeinkre. Sajnos senkivel sem kivételezhetek, mindenkit udvariasan fel kell állítanom, értésére adva, hogy sajnálom, de a megpihenés nem lehetséges most. Nem lehetek könyörületes, mert ez a szabály, és a szabályt be kell tartani.

   
Ám a múltkor mégis megesett valakin a szívem.

    Egy göndrarany hajú, halálosan fáradt, terhes nő volt. Túrista. Láthatóan megviselte a nagy meleg, a rekkenő hőség, és láttam rajta, hogy mindjárt összeesik a fáradtságtól. Megengedtem neki, hogy leüljön. Hálás szívvel fogadta. Nemsokára ki is pihente magát, és hozzákészülődött, hogy felálljon, rövidesen el is ment. Igen ám, csakhogy cseppnyi sziesztája nem kerülte el a közelben várakozó túristabusz német ajkú sofőrjének a figyelmét, aki rövidesen felállt, és leült oda egyetlen szó nélkül, ahol előzőleg a terhes hölgy ült. Természetesen rögtön odamentem hozzá, ám szerencsétlenségemre egyetlen szót sem beszélek németül. Az angollal viszonylag elboldogulok, türhetően kifejezem magam spanyolul és már nem egészen annyira jól franciául, ám a némettel nem tudok mit kezdeni. Igyekeztem udvariasan elmutogatni, mi a helyzet, de a pasas nem értette, vagy nem akarta érteni.

Végül legyintettem és ráhagytam.

Bíztam benne, hamarosan majdcsak elmegy.

Ám nem így történt.

A remek ülőalkalmatosságot látva pár perc elteltével odajött a német buszsofőr kollégája, előkerült a cigaretta, s a két pasas vidáman elkezdett duruzsolni egymással németül.
Még mindig nem léptem közbe.
Rövidesen egy félhosszú, göndör hajú, teltkarcsú nő lépett melléjük, gyaníthatóan a busz egyik utasa. Hangos, nevetgélős beszélgetés kezdődött. Nem telt el két perc, megjelent két brit túristalány, térképekkel és utikönyvekkel, s letelepedtek a társaság közelében a fűre. Ők már sört is bontottak, én pedig rémülten láttam, hogy ha nem lépek sürgősen közbe, a piknikhangulat atomsebesen partyhangulatba fordul, amit mindenképpen el akartam kerülni.
A terhes nő iránti könyörületem rossz irányba mozdította a dolgokat.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy a könyörület sok esetben visszahat magára a könyörülőre, de nem biztos, hogy minden esetben pozitív módon.
A könyörület gyakorlása eképpen, legalábbis abban az esetben, ha nem találkozik a másik oldalról is hasonló minőségű (kegyelmi) energiával, a könyörületet gyakorló individuum számára pusztító erővel bír. Amikor a rómaiak nem könyörültek a legyőzött gallokon (Vae Victis), azért tették, mert tudták, hogy egy Róma elleni támadás, ha könyörületre találna, további hasonló támadásokat ösztönözne, illetve az ellenfél maradékainak új sereggé való szerveződését segítené. Amikor a cézár a gladiátor arénában lefelé mutatta hüvelykujját, lehet, hogy sokszor nem a a vérontás miatti örömérzetért tette, hanem talán éppen azért, hogy a gyengeség látszatát, és a gladiátorájátékok jellegének megváltozásából adódó, rá vonatkozó negatív képet elkerülje. Amikor az Egyesült Államok kormánya jelmondatává tette, hogy “soha ne kezdj háborút, de mindig fejezd be”, ezzel azt az erőpoliikát nyilvánította ki, amely a háborús konfliktusban nem ismer könyörületet annak végső lezárulásáig, s ez valamiképp az e fogalomban rejlő “önsebezhetőség” elkerülését, illetve kizárását jelenti.
Egyénekre vetítve mindezt, így már látható, hogy a másokkal szemben tanusított könyörület tulajdonképpen nem más, mint bizonyos fokú önfeladás.

Előnyt biztosítok a másiknak, hogy összeszedje magát, helyrehozza a tévedéseit, noha a kezemben lévő hatalomnál fogva megakadályozhatnám ezt. S ilyenképpen nemcsak e hatalomtól fosztom meg magam, hanem rést nyitok a pajzsomon a másik fél egy újraszerveződött, ismételt támadása számára is. Nem élek a lehetőségemmel, feladom eddigi tevékenységem eredményeit, azaz feladok egy részt önmagamból.
 

Szabó Lőrinc lírája jut eszembe minderről, akinek szerelmi költészetében szintén megjelenik valami hasonló felfogás.

Szabó Lőrinc ugyanis a szerelmet nem mint két önazonos lélek sajátságos érzelmi állapotát írja le, hanem mint a közöttük végbemenő dialogicitást. Ennek következménye, hogy mindkét lélekrész - vagy szubjektum, ahogy tetszik -, helyet nyújt a másikból származónak is, azaz létrejön egy olyan személyiségrész, amely csak kettejük kapcsolatában konstruálódik, és konstruálódik viszont. Az individuum tehát felad egy részt önmagábaól, hogy a másiknak helyet biztosítson, s voltaképp ez is egy bizonyos önfeladás.
S így már érthető, hogy a lezárult szerelmi kapcsolatokban miért nincs helye a könyörületnek.
A kérdéses szubjektum ugyanis tisztában van azzal, hogy a feladott önrész helyére ismét, újból egy nem kívánt entitás, a “te” lépne, s egyszerűen fél, hogy mindez a folyamat ismét egy olyan önegészt eredményezne, amellyel már nem kíván semmilyen szinten többé önazonos maradni .

Jack Vance regénye, A túlvilág szeme, nem egyenes folytatása a Haldokló Földnek, a két műnek egyetlen azonos karaktere sincs. Pusztán a világ azonos, amely keretezi a cselekményt, noha A túlvilág szemében megjelenített világ már sokkal karakterisztikusabb, mint a Haldokló Föld történetekben megjelnített elégikus-preapokaliptikus látomás.

_
Ha az ember novellát ír, egy világot alkot. A Haldokló Föld hat novellája hat különálló univerzumot csavarint egybe, amitől az egész kötetnek olyan édes fűszerezése lesz, mint egy profi mixer által összeállított bódító, mézédes, alkoholos koktélnak.

Egy regény teljesen más cselekményvezetést kíván.

Bár ott is egy világ megalkotásáról van szó, ez már nem lehet annyira tropikus (pars pro toto alakzata, azaz részek alapján az egész), mint egy novellák érintkezésén alapuló világkép. Amit egy regény adni tud, az egy összetetten dimenzionált világ, sok apró részlettel, amely így törvényszerűen kevésbé lesz költői , mint bármely novella, még ha az író ugyanaz, s tehetségétől függően mindent megtesz is.

A túlvilág szeme ezen felül valami más is: pikareszk (ui. érdektelen, hogy az út mely állomásán mely kalandokba botlik Cugel, ezek nem következményei egymásnak, történhetnének fordítva vagy másként is). Cugel tehát kalandokba keveredik és galibát kavar, esztétikája a rút esztétikája, s ezt bizony már elég régen kitalálták az írók. A technika fantasyba történő átültetése tudatos írói döntés eredménye lehet. Sajnos kevés fantasyt olvastam hozzá, hogy biztosat állítsak, de az a sejtésem, hogy ennyire erőteljes pikareszk-koppintást keveset találni magán a műfajon belül is.

Mire is gondolok?

Magam is tanulmányoztam a pikareszk gyakorlatát, s írtam egy regényt és egy kisregényt, amely sci-fibe ülteti át a pikareszk hagyományait. Ezek egyike - egy kisregény - az Amnézia című kötetből került ki sajnos, elégikus-ironikus hangvétele miatt, míg a másik a Dark Space világát dimenzionálta volna egy Földre pottyant teuton kém megpróbáltatásait helyezve a középpontba. Sajnos ez a történet sem jelent meg, mivel a Dark Space sorozat a regény elkészülése után pár hónappal megszűnt. (Ám egy erősen átdolgozott béta verziója talán még talál majd magának valamiféle kiadót.) E tapasztalatok alapján az a gyanúm támadt, hogy a mai regények sokkal cselekményorientáltabbak annál, hogy az olvasóval éreztetni és élveztetni tudják ezt a fajta múltbéli írói gyakorlatot, illetve a benne rejlő, atomenergiával felérő esztétikai hatóerőt.

Szó mi szó: érdeklődéssel olvastam tehát, miként ülteti át ezt a számomra kedves módszert fantasyba Vance, mert saját magam is sokat tépődtem ezen, főként a cselekmény ok-okozatisága, és a kalandok ad-hoc mivoltának összehangolása kapcsán. Lássuk tehát, hogyan oldotta meg ezeket Vance.

1. Ha pikareszkre gondolok, sokszor a Don Quijote ugrik be elsőként, noha Cervantes regénye természetesen messze több ennél. Szeretett professzorom, Dr. Ferenczi László tanította egy szemináriumon még 2003-2004 környékén, hogy a Don Qouijote már akkor (a XVII. században) tartalmazta mindazt, amit a posztodern irodalom az utóbbi fél évszázadban megalkotni bírt. A kötet olvasása erről meggyőzött. Ha csak remélhetném, hogy tizedrészben elérem egyszer azt az ironikus-szatirikus képességet, írói leleményt és ötletességet, amelyet Cervantes ebbe a regényébe belevitt, híresen halnék meg. S ezen ötletek egyike az volt, hogy Don Quijoténak egy társa is van: Sancho, no meg néha még Rosinante is, a lova, aki legalább olyan fontos szereplője a történéseknek, mint a fentebbi kettő (következzék a kedvenc részem e tekintetben, amit ha olvasok, mindig a férfi-nő barátságra, s ’szürke’ helyett sokszor ’szőké’-re gondolok:).

 ”Rocinante és a szürke között oly szoros és benső barátság szövődött, hogy apáról fiúra fennmaradt a híre, úgy, hogy erről külön fejezeteket szerzett ez igaz történet írója. Azonban, hogy megőrizze a hősi történet díszét és méltóságát, ezeket a fejezeteket kihagyta munkájából, bár néha megfeledkezik elhatározásáról, s leírja, hogy amikor ez a két állat csak szerét tehette, mindjárt egymáshoz furakodott, s kölcsönösen vakarta egymást, mikor aztán belefáradtak vagy megelégelték, Rocinante áthajtotta fejét a szamár nyakán, majd félrőfnyire előrenyúlt a másik oldalon, s ekképpen álldogáltak mozdulatlanul, a földre szögezett tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalábbis addig, amíg indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálékkeresésre nem kényszerítette őket. Azt mondják, hogy a szerző egyik iratában kettejük barátságát Nisuséhoz és Euryaluséhoz, Oresztészéhez és Püladészéhez hasonlítja; ha ez igaz, elképzelhető, mennyire ragaszkodott egymáshoz a két békés állat, s mennyire megszégyenítik a barátságukban néha oly ingatag embereket. Épp azért mondják is:

Barát nem lelhet barátra;
lándzsa lesz a sétabotból,

a másik ének pedig:

Barát tetve a barátnak.

Senki se vélje, hogy a szerző talán eltúlozta, midőn az állatok barátságát az emberekével vetette egybe: mert az emberek az oktalan állatoktól sok hasznos intést kaptak, sok fontos dolgot tanultak, mint például a gólyától az allövetet, a kutyáktól a hányást és a háládatosságot, a darvaktól az éberséget, az elefánttól a becsületességet s a lótól a ragaszkodó hűséget.”

 Ezt a fokú iróniát és játékosságot persze hiába is keresnénk Jack Vance-nél. Cervantes zseniális, Jack Vance álmodozó. Mindenesetre egy lényeges különbség akad kettőjük megemlített regénye között: A túlvilág szeme egy magányos hős útját követi végig. Ha nem ezt tenné, nem tudná létrehozni a regény egyik legdinamikusabb gondolati vonalát, miszerint Ravasz Cugel jellemtelensége, közönye és önzése a környezetében mindig lecsapódik, és atombombaként rombol. Ebben is látom a regény esztétikumának egyik legötletesebb megtesteülését, formai megvalósulását. Jack Vance minden bizonnyal egy olyan karaktert akart megalkotni, akitől kiveri az olvasó hátát a víz: ennek a figurának ugyanis baj és pusztulás jár a nyomában. Olyasféle pusztulás, mint a rendőrakadémia c. filmsorozatban a szerencsétlen rendőr körül, aki emlékszik erre, érti, miről beszélek. Cugel szevedést és pusztulást hoz a környezetére. S hogy ez miként történik, miként viszi véghez, az olvasó egy idő után már fokozott izgalommal várja. Mást nem tud, csak annyit, hogy jó nem sül ki Cugel cselekedeteiből, s ez a karakterre alapozva lehet egy olyan erős cselekményvezetési tényező, amely meghatározza a kötet befogadói horizontját, az olvasó elvárásrendszerét, s a kötet epizódjainak gondolati szerveződését. Magyarán Jack Vance e karakterre építette a regényét, akinek kalandjai pusztán következményei sajátságos jellemének, s a regény pusztán következménye e kalandoknak. Jól működő, használható és izgalmas írói módszer.

2. Cugel jellemének következménye, hogy a döntései időnként amorálisak. Talán már írtam a Diagnózis c. regényről írt kritikámban, mennyire megviselt, amikor Cugel ott hagyta Cill úrnőjét egy erdőben Magnat hegyei előtt. Cugel amorális döntést hozott, anti-hőshöz hasonlót: fontodsabbnak tartota az utazását és a célját, mint a gyönyörű nőt, s ez valahol már a Haldokló Föld világából adódik. Cugel jelleme ugyanis nem egyedi jellem, hanem az általánosból adódik, abból az apokalipszis előtti, megfáradt milliőből, ahol az életveszély mindennapos, és voltaképp már nem számít semmit sem, hogy a főhős gonosz e vagy jó. Ez a fajta amoralitás egyébként végigvonul - kisebb kitérőkkel ugyan (itt Michael Shea regényére gondolok) mind a négy általam ismert haldokló Föld köteten, amely esztétikumának egy részét voltaképp ebből nyeri. Az amoralitás ugyanis valamiképp korlátlan szabadság, s ez, mint érték, még a mai korszak morálisan erőteljesen kondicionált olvasóiból is vágyakozást és örömérzetet vált ki. A szabadság ugyanis mindig az élet fölötti hatalom, s ezáltal az emberi lét legvégső célkitűzése irányába tereli a gondolkodást, aminek feltételezése örömérzetet vált ki.

3. Cugel tehát korlátlanul szabad, s ennek övetkezményeként mindig maga a kavarja a bajt, aminek később meg kell innia a levét. Ez egy kicsit olyan, mint napjaink problémái, én legalábbis a saját életemben azt figyeltem meg, hogy magam kavarom azokat a legmélyebb kutyaszarokat, amikből aztán tényleg képtelen vagyok kimászni. A más altal kavart kutyaszar meg se kottyan sokszor, egyszerűen lepereg rólam, mint a flamingoguno a tüzes hegyperemről.

Cugel tettei azonban a környezetére hatnak vissza. Ezért igazi bajkeverő. Ebből keverednek azok az élmények, amelyek érdekessé, élvezhetővé és hatásossá teszik a történéseket: ugyanis teljesen kiszámíthatatlan Cugel legcsekélyebb mozdulatának a hatása. Csak egyvalamiben lehet biztos az olvasó: abban, hogy Cugel nem fog becsületes módon működni, valamint mindenképp kikeveredik a kutyaszorítóból. Ez a két körülmény képes olyan szinten megszervezni a regény működését, hogy a legkisebb okból is lehetségesnek tűnik a regény legutolsó akkordjának lezárását sejteni. A Cugel-féle hősök minden író kelléktárának kihagyhatatlan eszközeit kellene jelentsék, esztétikájuk akár a magasztos, akár az alantas tartományba sorolódik, pozitív jelentőségű. Mindkettő hihetetlen élményanyaggal és cselekményalakítói erővel bír.

Nemrég újraolvastam a régi kötetet. A benne megjelenő világ egykor meghatározó élmény volt számomra.

Most, amikor ismételten a kezembe vettem e könyvet, azt szerettem volna megtudni, mitől is jó ez a ciklus, és hogy regény terjedelmű folytatásai miért nem ennyire jók.

1. A kötet második olvasatának elsődleges tapasztalata a nyelvezet tömörsége. Nincsenek hosszadalmas leírások. Jack Vance egyetlen mondatban, esetleg kettőben festi meg azt a színes, apokaliptikus képet, amely később az egész kötet jellemzője lesz. Nem ecseteli hosszan a történéseket sem, rendkívül tömören és cselekményorientáltan ír. Nyilvánvaló következtetésnek tűnik, a kötet rám való hatását tekintve, hogy egy átütő erejű kép létrehozása szemmel láthatóan nem követeli meg a dosztojevszkiji részletességet, elég ha megfelelően megdöbbentő.

2. Mert ez a másik dolog, amiből Jack Vance kötete nagy erőt nyer: a megdöbbentő képek. A megdöbbentő világ. A megdöbbentő tevékenységek. S ez még messze nincs a cselekmény szintjén. Ám ebben a könyvben minden tevékenység egyedi. A mágus büntetése nem felkoncolás, hanem hogy bezárják lezsugorítva egy palackba. A szitakötő-ember: ember. Az élet milliónyi színes és szokatlan formájával találkozunk, és ez hallatlanul érdekessé teszi Jack Vance képi világát.

3. És már itt is a következő gondolat, amely ehhez kapcsolódik: a mese. Meglepődtem, mennyire erősen követi ez a fantasy kötet a mese hagyományait, nemcsak történetben, hanem romantikában, és kissé talán még nyelvezetben is. A történetek többsége pozitív, kellemes befejezést nyer.

4. A kötet hat fejezetből áll, hat novellát tartalmaz. Erőteljes összefonódást okoz, hogy egyes novellákban megismert szereplők a későbbiekben visszatérnek. Azaz mintegy láncszerűen térnek vissza, és nem éppen akkor, amikor várjuk. A kötet így valamiféle körkörös jelleget kap, egymásba fonódnak az élmények, a karakterek, megismerhetővé válnak a későbbi életsorsok. Úgy nyújt betekintést a regényszerkezet a befejezett szálak későbbi jövőjébe, hogy szervesen felhasználja a karaktereit a jelenben. Ez a kötet egyik leglendületesebb és legremekebb tapasztalata.

5. Végezetül hagy írjak pár szót az író alkotta “tudományról”. Sok mindent lehetne még írni erről a kötetről, az egyik legmegkapóbb írói lelemény mégis a mágia tudományos alapú magyarázata, ami néhol matematikába torkollik, s a milliárd évekkel távolabbi, mégis valamiképp hihető világképpé válik. Még azon az áron is hihető, hogy itt a csoda mindennapos. A szerző vissza-visszatér a millió évekkel korábbi korokba, bemutatja a tudomány és technika korának nagyszabású, impozáns alkotásait, s mivel ezek fölött nem siklik el észrevétlenül, képes elképzeltetni, elhitetni velünk, hogy vannak a világban még olyan csodák, amelyek túllépnek a napjaink által istenített természettudományos gondolkozáson.