sanawad.sfblogs.net/

Azt hiszem, körülbelül egy éve állt a polcomon. Az utóbbi négy évben az egyetlen sci-fi regény volt, amit megvettem. Mégis, csak nemrég vettem úgy igazán kézbe.

Jó könyv volt. Sokat tanultam belőle.

Már az első pár oldal elolvasása után izgatni kezdett, miféle ötlet lehet a történet hátterében, ez a regény végre igazi sci-finek tűnt, s nem afféle kiber-drogos sárgarépa-főzeléknek, mint mostanában sok, számomra érdektelen kötet.

Már régóta akarok egy olyan regényt írni, amelynek valamiféle rejtély a fő szervezőereje, s a Pörgés című kötet végre sikerült elmélyíteni a koncepciómat, megértettem ugyanis, miként kell egy ilyen témához hozzáfogni.

1. Világos, hogy egy nagyszabású természeti jelenség - esemény - adja a keretet, a hátteret, vagy ha úgy tetszik, az egyik fő mozgató erőt. Ez jelenti a rejtélyt. A feszültség abból származik, hogy ez csak az okozata valaminek. Valójában ennek az oknak a megalkotása az írói feladat, majd a következmények számbavétele juttatja el az alkotói fantáziát ahhoz a ponthoz, ahol a kötet elkezdődik. Visszafelé működik tehát a dolog, azaz éppen ellentétesen, mint némely sajnálatos hazai regényben.

2. A Pörgés cselekményét alakító fő szál úgy késleltetődik, hogy a kötet közepén látszólag lezáródik, mégpedig a cél sikertelenségével. Arról beszélek, amikor a Mars körül is megjelenik a Pörgés hártya. Egy zseniális zsákutca zseniális megoldásának zseniális lezárása. És kristálytisztán következik abból az okból, amelyet az író a kötet megtervezésekor létrehozott. A továbbvitel szempontjából fontos, hogy a sikertelenség nem 100%-os, mert nyílik ennek nyomán egy új szál, mégpedig a marsi emberke története, ami tovább folytatja az ok-okozati láncot.

3. Több időszálon fut a történet. A két feszültségkeltő módszert, amiről Felician Marceau ír, kitűnően kombinálja a szerző: egyszerre késlelteti a rejtély megfejtését a bevezetett 2. idővonallal, illetve ennek ellentétét, a már ismert információk másodlagos felleléséből, a rájuk való várakozásból fakadó befogadói örömöt is megcélozza, amikor az első idővonal eljut a második történéseinek megalapozásáig. Ritka az a regény, amely a két módszert vegyíti, de a Pörgés profi módon teszi ezt. Innét a történet folyamatos feszültsége.

4. A cselekményt valóban alakító szereplők és helyzetek ritkán tűnnek fel vagy jelennek meg. Emiatt van a Pörgésnek mégiscsak lassú sodrása. Az írói hangsúly a két család életének bemutatásán van, s a rejtély megfejtéséhez vezető lépcsők szánt szándékkal ritkák. Emiatt a történet nyúlik, ugyanakkor nem veszít a feszültségéből, mert amikor egy-egy lépcsőhöz érünk, az majdhogynem paradigma-váltást jelent, egy jól adagolt írói információt. Ennek feldolgozása aztán oldalak hosszán keresztül eltart.

5. Amikor a 2. idővonal cselekményalakító ereje nagyobb lesz az elsőnél, és átveszi a történet szervezését (sajnos csak a regény legvégén), már majdnem minden titokról lehullt a lepel. Ezen a dolgon pár percre elgondolkodtam, mi lett volna, ha az író korábban alkalmazza a két szál átvezetése közötti fordulatot. Ha a magyarázatokat a szereplők inkább a 2. idővonalban mondják el - mert megtehették volna -, s az elsőt satnyítja el valamelyest. Azt hiszem, ez teljesebbé tette volna a kötetet (olyan lett volna, mint egy dzsúdó dobás), és az Átjáró megnyílása utáni világot is jobban dimenzionálta volna, megtörve azt a fajta linearitást, ami az idővonalak váltogatása és cselekményalakító súlya között fellelhető. Nagy hatású momentum lett volna, s ekkor a késleltető szerepet természetesen az 1. idővonal vehette volna át. Sajnáltam, hogy a szerző e tekintetben picit másképp gondolkodott, vagy ez nem jutott az eszébe.

6. Amikor finomabb szerkezeti szinten is megfigyeltem, miként működik a kötetalkotói módszer, rájöttem, hogy sok esetben a következményt, az okozatot írja le először az író, s utána a másik szálon libbenti fel a fátylat, oldja meg a rejtélyt. Ez egyrészt ad valamifée ritmust a szövegnek, másrészt növeli a fejezetalkotó szálak közötti dialogicitást, ami nagyobb szervezettséget, és kellemesebb olvasmányélményt okoz a befogadónak.

7. Sok visszatérő motívummal találkoztam a történetben, versrészletek, tárgyak, idézetek. Amellett, hogy ritmust adnak, fel is idéznek valami, még ki nem fejtett titkot: biztosan célja van velük az írónak, vagy utal valamilyen titokra általuk, ami a regény végén meg fog oldódni. A visszatérő szövegek egy része mintegy mikroszintű allegóriája lesz a történet egészének (pl. a biciklis történet).

8. A regény alapkérdésére adott válasz bizonytalanná tétele is ügyes fogás: az író el tudja érni, hogy az olvasó nem lesz biztos benne, hogy lesz megfejtés a pörgés titkára, akár a megoldást ismerő szereplő halála miatt, akár egyéb okokból, és ez feszültséget szül.

9. Visszatérő motívum ötvözése egy titokkal: a ki nem fejtett titkot rejtő fényképes doboz, amelyről csak azért tudjuk, hogy információt rejt számunkra, mert újra és újra visszatér, s ez nem lehet véletlen. De csak az utolsó oldalakon árulja el a titkát. És ez a titok személyes jellegű. A regényt szervező rejtély megoldásában vagy alakításában ez a titok szorosan nem vesz részt, hanem annak a két családnak a mindaddig homályos múltjáról rántja le a leplet, amelyról a könyv voltaképp szól - s bármilyen meglepő is, ez drámai elem.

10. A kötet úgy beszél a legfontosabb eseményekről, úgy vezet végig a “világegyetem-történelmen”, hogy voltaképp pár ember életét mutatja be a legteljesebb közvetlenséggel - akik ezeket a dolgokat (időket) megélték. A főszereplő pl. nem is alakítója a történéseknek, vagy csak nagyon alacsony mértékben az. A cselekmény így valamiképp mindvégig a háttérben marad, s ettől lesz igazán titokzatos a Pörgés világa.

11. Végül hihetetlen tuományos apparátust mozgat a szerző írás közben: reális tudást orvostani, történelmi, földrajzi, politológiai, fizikai, kozmológiai téren, s ez a jól tájékozottság hitelessé teszi a regénynek nemcsak a gondolati világát, de fiktív jövőképét is.

Amit igazán sajnáltam, hogy a kötet tele volt elütésekkel, méghozzá olyanokkal, amelyek értelmes szavakból értelmetleneket faragtak. Ez azért fontos, mert ezt egy helyesírás programmal ki lehet küszöbölni, az ugyanis egyszerűen piros hullámos vonallal aláhúzza az értelmetlen szavakat, így az elütéseket kevesebb, mint egy-két órai munkával javarészt ki lehet küszöbölni. Nyilván a későbbi javítások, tördelés folytán képződhet pár új elütés, de az már nem lehet olyan jelentős számú, mint ami ebben a kötetben előfordult. A kilencvenes évek végén, amikor a komputeres szövegszerkesztők képbe jöttek, a sajtótermékek tele voltak ilyen hibákkal. Akkor ez természetes volt, ma már az igényesebb kiadók nagy gondot fordítanak az elütések kiküszöbölésére. Ezek a hibák számomra arról tanuskodnak, mivel magam is végeztem hasonló tevékenységet, hogy egyszerűen nem fektették bele a szöveg gondozásába a kívánt munkát, azaz nem nézte át a kész anyagot a tördelőn kívül senki. Minek is, csak pár millióba kerül egy ilyen kötet kiadása.

A másik - bár szintén nem túlságosan lényeges - gyenge pontnak azt a fajta következetlenséget tartom, amit az időgyorsulás tempójának zavarossága jelent. A borítón és a szövegben is sok helyen, egymással ellentmondásos információk vannak a Pörgés sebességéről, vélhetően az író nem számolt utána ennek a dolognak, pedig egy pár perc alatt elvégezhető matematikai feladat lett volna.

Mindemellett a Pörgés igazán jó mű, élvezet volt olvasni, és igazán megérte azt a pénzt, amit végül is fájó szívvel rászántam, amikor a Sárkánytűz könyvesboltban a köteteket nézegettem tavaly. Megérte.