sanawad.sfblogs.net/

Nemrég a kezembe akadt egy régi Verne kötet. Az arany meteor. Bár régen valamit hallottam róla, sosem vettem az időt és a fáradtságot, hogy végigolvassam. Most valahogy mégis belelapoztam, és automatikusan belemélyedtem a történetbe.

Mivel gyorsan olvasok (100-120 oldal/óra), hamar a kötet végére értem, és ekkor vettem észre, hogy az utolsó 50 oldal hiányzik. Megviselt kötet volt, és nem vettem észre, amikor belekezdtem, hogy nincs meg a vége.

Valamikor kieshetett a rongyos könyvből.

Aztán eszembe jutott, hogy voltam már hasonló helyzetben. Amikor az elmúlt választást követően éppen az Elveszett illúziókat olvastam. A könyvtári kötet közepén akkor szintén találtam pár üres oldalt. Nyomdahiba. Bosszantó helyen, éppen egy izgalmas résznél. Akkor nem adtam egykönnyen meg magam, elővettem egy tollat, és a könyvtári állomány rongálásával mit sem törődve, folytattam Lucien történetet a négy kimaradt lapon. Amikor a sztori végére értem (s a hely is elfogyott), kiderült, hogy ügyesen kitöltöttem a hiányzó részt a cselekményben, de persze teljesen más vonalon, mint amin Balzac eredetileg elindult.

Most a Verne kötet kapcsán is hasonló gondolataim támadtak. Ugyan miért is ne fejezhetném be ezt a történetet a saját számíze szerint? Fogalmam sincs róla, miként végződik eredetileg a könyv, de most módom van egy tiszta lapot nyitni. Módom van bianco, üres lappal újraírni mindent.

Aztán az jutott eszembe, hogy ha így vagyok a könyvekkel, még inkább így kellene tennem a való élettel is. A különbség az, hogy az egyik esetben valamelyik könyvtár mélyén ott porosodik az igazi, Verne által írt Arany meteor, meg a róla szóló tanulmányok, ám a másikban a történet folytatása teljesen nyitott. Nem kell mindennek úgy történnie, ahogyan a megkezdett szálak alapján az várható.

Ez olyan, mint amikor a tengeren megváltozik a széljárás, és a vitorlásversenyen az ember hirtelen kilencven fokkal berántja a vitorlát, hogy fel ne bukjon a taszításától.

Éppen így én is bölcsésznek indultam, és elvégeztem a szakirányban minden elméletileg elképzelhető iskolát, egészen a legtetejéig, mert régen azt mondták, ez az alapja a megélhetésnek. És mire is volt jó? Nem tudom. Mert aztán megfordult a szél.

Ma délelőtt beadtam a felvételi papírt az anyagmérnöki karra. Bianco lap, alapképzés, első évfolyam. Újraírhatom a megkopott oldalakat versek helyett egyenletekkel. Nem szívesen, kényszerből, de most más irányba alakíthatom a szálakat. Kerülhetek például bizonyos színeket, mondjuk az aranyat.
A dolog titka az, hogy sohasem szabad visszanézni. Mint Csehovnál. Nem szabad látnunk a Metszéspontokat, amelyek olyan bejáratlan utakat jelölnek, amelyeket egy másik, szabadon hozott döntés eredményezett volna.