Reggel elkezdtem, és mostanára be is fejeztem.

Nem lett túl hosszú, kissé alulmarad a 300.000 karakternek, de minden bizonnyal jó regény válik majd belőle a kellő javítások után.

De miként írhat az ember egy nap alatt egy regényt? Hiszen ahhoz annyi minden kell! Utána kell járni a háttérismereteknek, ki kell találni a karaktereket, megformálni a cselekményt. Utána pedig leülni, és hosszú heteken keresztül küzdeni a “fehér papírral”, hogy valóságos élménnyé válhasson mások számára is, ami az író esetében nem több egy hirtelen benyomásnál, valamiféle inspirációnál.

Lehetetlen dolog tehát egy nap alatt megírni egy regényt.

Ám újabban híján vagyok a nyers kéziratoknak, így az ember néha rákényszerül kompromisszumos megoldásokra. Mit tesz egy írással régóta foglalkozó bölcsész, ha hirtelen sürgősen szüksége van egy küldhető munkára? Azt, amit én tettem. Talán.

Van ugyanis egy külön könyvtáram, aminek az a neve: “kuka”. Ide gyűjtöm azokat az anyagokat, amelyek hasznavehetetlenek. Ide kerültek a 12 évesen írt, olvashatatlan, de emlékként megőrzött gépírásos anyagok szkennelt fájljai, ide kerültek a soha meg nem írt novellák első oldalai, a különböző, később átírt verziók, illetve azok a regényrészletek, amelyeket utóbb kidobásra ítéltem. Mivel semmit sem törlök le, ez a könyvtáram egyre csak dagad és dagad. Példa erre a Szélárnyék című, eredetileg 2001-ben írt regényem, amit akkor 1.0-ás verziószámmal jelöltem. A mai, 8.9-es verzió már egyetlen mondatában sem azonos a régivel. A több tucatnyi köztes verzió sok megabájt helyet foglal, de mindegyiket megőriztem.

Kerültek aztán még ide eltévelyedett eszmefuttatások, publikációra nem alkalmas, de kész novellák, illetve olyan anyagok, amelyek gyermekkori álomvilágok “szivárványrészecskéi”. De ide került az Ártatlan vér című, 2005-ben megjelent regényem utolsó negyven oldala is, az eredeti befejezés, ami a halálosztó világába nem volt behelyezhető, mivel gyökeresen átalakította volna az ember-gép küzdelmek jövendőbeli hátterét is [még két, sokkal pusztítóbb terminátor érkezett a századokkal távolabbi jövőből, akik már biológiai szinten is másolták az embereket, és pusztító hatalmukat azokból a magerőkből nyerték szubatomi szinten (erős, ill. gyenge kölcsönhatás), amelyek ezerszer felülmúlják az elektromágneses és gravitációs erőket, és jól szabályozva játszva elemeire szednek, ill. eltérítenek bármely tárgyat vagy részecskét, ami a halálosztó-mechanizmus működését veszélyezteti.]

Kellett tehát egy regény. Fogtam ekkor a kuka tartalmát, és igyekeztem tematikusan csoportba állítani a kidobott, ill. máshol használhatatlan szövegeket. Amikor ezzel megvoltam, átnéztem, honnan indultam és hová jutottam el. Ezután egy jegyzettömbbe írtam egy logikai sort, miként érhetek el a szöveghalmaz elejétől a végéig. Mely szereplők nevét kell megváltoztatnom, hol kell egy-egy árnyalatnyi szöveget betoldanom az ok-okozati lánc fenntartásához. Megnéztem, mely részeket kell törölnöm. És csodák csodája, pár óra elteltével készen lett a regény. Azt a címet adtam neki, hogy Föld, 2052. Ez volt a címe egy 15 évesen elkezdett, de soha be nem fejezett regényemnek is.

Van tehát egy új “művem”. Vadiúj. Még nem jó regény. Rengeteg stilisztikai és nyelvhelyességi gyengesége van. Ott van aztán a gépírásból szkennelt szövegek karakterhibáinak átjavítása is, ami kész rémálom lesz.

Mégis van egy kész regényem, logikus cselekménnyel, dialógokkal és szereplőkkel. Szerintem igazán kaphatnék érte egy Zsoldos-díjat.