sanawad.sfblogs.net/

Jack Vance regénye, A túlvilág szeme, nem egyenes folytatása a Haldokló Földnek, a két műnek egyetlen azonos karaktere sincs. Pusztán a világ azonos, amely keretezi a cselekményt, noha A túlvilág szemében megjelenített világ már sokkal karakterisztikusabb, mint a Haldokló Föld történetekben megjelnített elégikus-preapokaliptikus látomás.

_
Ha az ember novellát ír, egy világot alkot. A Haldokló Föld hat novellája hat különálló univerzumot csavarint egybe, amitől az egész kötetnek olyan édes fűszerezése lesz, mint egy profi mixer által összeállított bódító, mézédes, alkoholos koktélnak.

Egy regény teljesen más cselekményvezetést kíván.

Bár ott is egy világ megalkotásáról van szó, ez már nem lehet annyira tropikus (pars pro toto alakzata, azaz részek alapján az egész), mint egy novellák érintkezésén alapuló világkép. Amit egy regény adni tud, az egy összetetten dimenzionált világ, sok apró részlettel, amely így törvényszerűen kevésbé lesz költői , mint bármely novella, még ha az író ugyanaz, s tehetségétől függően mindent megtesz is.

A túlvilág szeme ezen felül valami más is: pikareszk (ui. érdektelen, hogy az út mely állomásán mely kalandokba botlik Cugel, ezek nem következményei egymásnak, történhetnének fordítva vagy másként is). Cugel tehát kalandokba keveredik és galibát kavar, esztétikája a rút esztétikája, s ezt bizony már elég régen kitalálták az írók. A technika fantasyba történő átültetése tudatos írói döntés eredménye lehet. Sajnos kevés fantasyt olvastam hozzá, hogy biztosat állítsak, de az a sejtésem, hogy ennyire erőteljes pikareszk-koppintást keveset találni magán a műfajon belül is.

Mire is gondolok?

Magam is tanulmányoztam a pikareszk gyakorlatát, s írtam egy regényt és egy kisregényt, amely sci-fibe ülteti át a pikareszk hagyományait. Ezek egyike - egy kisregény - az Amnézia című kötetből került ki sajnos, elégikus-ironikus hangvétele miatt, míg a másik a Dark Space világát dimenzionálta volna egy Földre pottyant teuton kém megpróbáltatásait helyezve a középpontba. Sajnos ez a történet sem jelent meg, mivel a Dark Space sorozat a regény elkészülése után pár hónappal megszűnt. (Ám egy erősen átdolgozott béta verziója talán még talál majd magának valamiféle kiadót.) E tapasztalatok alapján az a gyanúm támadt, hogy a mai regények sokkal cselekményorientáltabbak annál, hogy az olvasóval éreztetni és élveztetni tudják ezt a fajta múltbéli írói gyakorlatot, illetve a benne rejlő, atomenergiával felérő esztétikai hatóerőt.

Szó mi szó: érdeklődéssel olvastam tehát, miként ülteti át ezt a számomra kedves módszert fantasyba Vance, mert saját magam is sokat tépődtem ezen, főként a cselekmény ok-okozatisága, és a kalandok ad-hoc mivoltának összehangolása kapcsán. Lássuk tehát, hogyan oldotta meg ezeket Vance.

1. Ha pikareszkre gondolok, sokszor a Don Quijote ugrik be elsőként, noha Cervantes regénye természetesen messze több ennél. Szeretett professzorom, Dr. Ferenczi László tanította egy szemináriumon még 2003-2004 környékén, hogy a Don Qouijote már akkor (a XVII. században) tartalmazta mindazt, amit a posztodern irodalom az utóbbi fél évszázadban megalkotni bírt. A kötet olvasása erről meggyőzött. Ha csak remélhetném, hogy tizedrészben elérem egyszer azt az ironikus-szatirikus képességet, írói leleményt és ötletességet, amelyet Cervantes ebbe a regényébe belevitt, híresen halnék meg. S ezen ötletek egyike az volt, hogy Don Quijoténak egy társa is van: Sancho, no meg néha még Rosinante is, a lova, aki legalább olyan fontos szereplője a történéseknek, mint a fentebbi kettő (következzék a kedvenc részem e tekintetben, amit ha olvasok, mindig a férfi-nő barátságra, s ’szürke’ helyett sokszor ’szőké’-re gondolok:).

 ”Rocinante és a szürke között oly szoros és benső barátság szövődött, hogy apáról fiúra fennmaradt a híre, úgy, hogy erről külön fejezeteket szerzett ez igaz történet írója. Azonban, hogy megőrizze a hősi történet díszét és méltóságát, ezeket a fejezeteket kihagyta munkájából, bár néha megfeledkezik elhatározásáról, s leírja, hogy amikor ez a két állat csak szerét tehette, mindjárt egymáshoz furakodott, s kölcsönösen vakarta egymást, mikor aztán belefáradtak vagy megelégelték, Rocinante áthajtotta fejét a szamár nyakán, majd félrőfnyire előrenyúlt a másik oldalon, s ekképpen álldogáltak mozdulatlanul, a földre szögezett tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalábbis addig, amíg indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálékkeresésre nem kényszerítette őket. Azt mondják, hogy a szerző egyik iratában kettejük barátságát Nisuséhoz és Euryaluséhoz, Oresztészéhez és Püladészéhez hasonlítja; ha ez igaz, elképzelhető, mennyire ragaszkodott egymáshoz a két békés állat, s mennyire megszégyenítik a barátságukban néha oly ingatag embereket. Épp azért mondják is:

Barát nem lelhet barátra;
lándzsa lesz a sétabotból,

a másik ének pedig:

Barát tetve a barátnak.

Senki se vélje, hogy a szerző talán eltúlozta, midőn az állatok barátságát az emberekével vetette egybe: mert az emberek az oktalan állatoktól sok hasznos intést kaptak, sok fontos dolgot tanultak, mint például a gólyától az allövetet, a kutyáktól a hányást és a háládatosságot, a darvaktól az éberséget, az elefánttól a becsületességet s a lótól a ragaszkodó hűséget.”

 Ezt a fokú iróniát és játékosságot persze hiába is keresnénk Jack Vance-nél. Cervantes zseniális, Jack Vance álmodozó. Mindenesetre egy lényeges különbség akad kettőjük megemlített regénye között: A túlvilág szeme egy magányos hős útját követi végig. Ha nem ezt tenné, nem tudná létrehozni a regény egyik legdinamikusabb gondolati vonalát, miszerint Ravasz Cugel jellemtelensége, közönye és önzése a környezetében mindig lecsapódik, és atombombaként rombol. Ebben is látom a regény esztétikumának egyik legötletesebb megtesteülését, formai megvalósulását. Jack Vance minden bizonnyal egy olyan karaktert akart megalkotni, akitől kiveri az olvasó hátát a víz: ennek a figurának ugyanis baj és pusztulás jár a nyomában. Olyasféle pusztulás, mint a rendőrakadémia c. filmsorozatban a szerencsétlen rendőr körül, aki emlékszik erre, érti, miről beszélek. Cugel szevedést és pusztulást hoz a környezetére. S hogy ez miként történik, miként viszi véghez, az olvasó egy idő után már fokozott izgalommal várja. Mást nem tud, csak annyit, hogy jó nem sül ki Cugel cselekedeteiből, s ez a karakterre alapozva lehet egy olyan erős cselekményvezetési tényező, amely meghatározza a kötet befogadói horizontját, az olvasó elvárásrendszerét, s a kötet epizódjainak gondolati szerveződését. Magyarán Jack Vance e karakterre építette a regényét, akinek kalandjai pusztán következményei sajátságos jellemének, s a regény pusztán következménye e kalandoknak. Jól működő, használható és izgalmas írói módszer.

2. Cugel jellemének következménye, hogy a döntései időnként amorálisak. Talán már írtam a Diagnózis c. regényről írt kritikámban, mennyire megviselt, amikor Cugel ott hagyta Cill úrnőjét egy erdőben Magnat hegyei előtt. Cugel amorális döntést hozott, anti-hőshöz hasonlót: fontodsabbnak tartota az utazását és a célját, mint a gyönyörű nőt, s ez valahol már a Haldokló Föld világából adódik. Cugel jelleme ugyanis nem egyedi jellem, hanem az általánosból adódik, abból az apokalipszis előtti, megfáradt milliőből, ahol az életveszély mindennapos, és voltaképp már nem számít semmit sem, hogy a főhős gonosz e vagy jó. Ez a fajta amoralitás egyébként végigvonul - kisebb kitérőkkel ugyan (itt Michael Shea regényére gondolok) mind a négy általam ismert haldokló Föld köteten, amely esztétikumának egy részét voltaképp ebből nyeri. Az amoralitás ugyanis valamiképp korlátlan szabadság, s ez, mint érték, még a mai korszak morálisan erőteljesen kondicionált olvasóiból is vágyakozást és örömérzetet vált ki. A szabadság ugyanis mindig az élet fölötti hatalom, s ezáltal az emberi lét legvégső célkitűzése irányába tereli a gondolkodást, aminek feltételezése örömérzetet vált ki.

3. Cugel tehát korlátlanul szabad, s ennek övetkezményeként mindig maga a kavarja a bajt, aminek később meg kell innia a levét. Ez egy kicsit olyan, mint napjaink problémái, én legalábbis a saját életemben azt figyeltem meg, hogy magam kavarom azokat a legmélyebb kutyaszarokat, amikből aztán tényleg képtelen vagyok kimászni. A más altal kavart kutyaszar meg se kottyan sokszor, egyszerűen lepereg rólam, mint a flamingoguno a tüzes hegyperemről.

Cugel tettei azonban a környezetére hatnak vissza. Ezért igazi bajkeverő. Ebből keverednek azok az élmények, amelyek érdekessé, élvezhetővé és hatásossá teszik a történéseket: ugyanis teljesen kiszámíthatatlan Cugel legcsekélyebb mozdulatának a hatása. Csak egyvalamiben lehet biztos az olvasó: abban, hogy Cugel nem fog becsületes módon működni, valamint mindenképp kikeveredik a kutyaszorítóból. Ez a két körülmény képes olyan szinten megszervezni a regény működését, hogy a legkisebb okból is lehetségesnek tűnik a regény legutolsó akkordjának lezárását sejteni. A Cugel-féle hősök minden író kelléktárának kihagyhatatlan eszközeit kellene jelentsék, esztétikájuk akár a magasztos, akár az alantas tartományba sorolódik, pozitív jelentőségű. Mindkettő hihetetlen élményanyaggal és cselekményalakítói erővel bír.

Nemrég újraolvastam a régi kötetet. A benne megjelenő világ egykor meghatározó élmény volt számomra.

Most, amikor ismételten a kezembe vettem e könyvet, azt szerettem volna megtudni, mitől is jó ez a ciklus, és hogy regény terjedelmű folytatásai miért nem ennyire jók.

1. A kötet második olvasatának elsődleges tapasztalata a nyelvezet tömörsége. Nincsenek hosszadalmas leírások. Jack Vance egyetlen mondatban, esetleg kettőben festi meg azt a színes, apokaliptikus képet, amely később az egész kötet jellemzője lesz. Nem ecseteli hosszan a történéseket sem, rendkívül tömören és cselekményorientáltan ír. Nyilvánvaló következtetésnek tűnik, a kötet rám való hatását tekintve, hogy egy átütő erejű kép létrehozása szemmel láthatóan nem követeli meg a dosztojevszkiji részletességet, elég ha megfelelően megdöbbentő.

2. Mert ez a másik dolog, amiből Jack Vance kötete nagy erőt nyer: a megdöbbentő képek. A megdöbbentő világ. A megdöbbentő tevékenységek. S ez még messze nincs a cselekmény szintjén. Ám ebben a könyvben minden tevékenység egyedi. A mágus büntetése nem felkoncolás, hanem hogy bezárják lezsugorítva egy palackba. A szitakötő-ember: ember. Az élet milliónyi színes és szokatlan formájával találkozunk, és ez hallatlanul érdekessé teszi Jack Vance képi világát.

3. És már itt is a következő gondolat, amely ehhez kapcsolódik: a mese. Meglepődtem, mennyire erősen követi ez a fantasy kötet a mese hagyományait, nemcsak történetben, hanem romantikában, és kissé talán még nyelvezetben is. A történetek többsége pozitív, kellemes befejezést nyer.

4. A kötet hat fejezetből áll, hat novellát tartalmaz. Erőteljes összefonódást okoz, hogy egyes novellákban megismert szereplők a későbbiekben visszatérnek. Azaz mintegy láncszerűen térnek vissza, és nem éppen akkor, amikor várjuk. A kötet így valamiféle körkörös jelleget kap, egymásba fonódnak az élmények, a karakterek, megismerhetővé válnak a későbbi életsorsok. Úgy nyújt betekintést a regényszerkezet a befejezett szálak későbbi jövőjébe, hogy szervesen felhasználja a karaktereit a jelenben. Ez a kötet egyik leglendületesebb és legremekebb tapasztalata.

5. Végezetül hagy írjak pár szót az író alkotta “tudományról”. Sok mindent lehetne még írni erről a kötetről, az egyik legmegkapóbb írói lelemény mégis a mágia tudományos alapú magyarázata, ami néhol matematikába torkollik, s a milliárd évekkel távolabbi, mégis valamiképp hihető világképpé válik. Még azon az áron is hihető, hogy itt a csoda mindennapos. A szerző vissza-visszatér a millió évekkel korábbi korokba, bemutatja a tudomány és technika korának nagyszabású, impozáns alkotásait, s mivel ezek fölött nem siklik el észrevétlenül, képes elképzeltetni, elhitetni velünk, hogy vannak a világban még olyan csodák, amelyek túllépnek a napjaink által istenített természettudományos gondolkozáson.

Diósgyőr. Gesztenyefák. Fáradt őszi napsütés és rozoga híd. Vármelléki kiskocsma. Hosszú őszi séták, csipkebogyó a tüskés ágak között. Vadszilva, vadalma, vadkörte, tavasszal fehéreper a szinvamenti eperfáról, vadcseresznye és vadmeggy, amíg meg nem érik a sárga szilva ismét.

Szeretem Diósgyőrt. A diósgyőri várat. Valaha dolgoztam itt, jelmezes színészként mulattattam a gyerekeket és vontam be a komédiázásba a felnőtteket. Ha most a Diósgyőri Vár utcájában járok, ezekre a napokra emlékezem.

A várhoz vezető utat égig érő gesztenyefa-sor szegélyezi, védett fasor. Nyáridőn néha átsüt a fáradt, rézarany nap ezeken a leveleken, és a vigasztaló, ferde napsugár Jack Vance Haldokló Földjéhez hasonló mélabús tűzbe lobbantja a világot.

Mert a gesztenyefák között ősz van. Nyáron is ősz, és télen is ősz. Amikor öt éves voltam, és először eszméltem a világra ezek között a lombok között, már akkor is ősz volt. Egész gyermekkorom egyetlen, megsárgult fénykép a diósgyőri gesztenyefákról, a fáradt későőszi napfényről, és rólam, amint apámmal állunk a gesztenyefák alatt, és várunk valamire, de valamiért hihetetlenül megkésve, mintha helyrehozhatatlanul lemaradtunk volna valamiről, s ez a veszteség végleges és visszavonhatatlan.

Különleges és keserédes számomra ez a hely.

A diósgyőri gesztenyefák a megmásíthatatlan múlandóságról mesélnek, amely valamiképp mégis örök. Mélabús, mint George Michaeltől a Jesus to a Child.

Általában akkor keresem fel őket, amikor olyan problémával találkozok, amelyre nem ad releváns megoldást az emberi tudomány.

Ez egy picit olyan, mint amikor a megfáradt lovag megtér ősei sírjához, vagy Théoden király A gyűrűk urában annyit mond: “Gondolj rám, virág”.

Ma délután elsétáltam Diósgyőrbe, s leültem a vármelléki kiskocsma kövekbe szögelt tölgyfa padjára. Rendeltem egy sört. Ez azért fontos momentum, mert ez év szilveszterén megfogadtam, hogy nem iszok egy évig alkoholt. S június végéig valóban nem is ittam.

A nap olyan megtört arany ragyogásba borította az összetört vár lerombolt szikláit, mintha Isten a pokol tüzéből alkotta volna a Teremtés vicces oldalát.

Most ültem másodszor magamban ezen a helyen. Nézelődtem. Leginkább a fákat szemléltem, ahogy a szél lebegtette őket, az a mozdulat eddig mindig megnyugtatott.

Tavaly ősszel ültem ugyanezen a helyen, s a halkan suttogó gesztenyefák akkor olyan nyugalmat és békét nyújtottak, amely egy pillanatra elfeledtette velem, hogy a hiba, amit előző nap vétettem, javíthatatlan.

Akkor tértem vissza Lőcséről. Szlovákiában jártam egy gyönyörű lánnyal, és éreztem, hogy valamit végérvényesen elrontottam. Visszavonhatatlanul. S leültem a kiskocsmába, a félig száraz gesztenyáfak alá, kértem egy pohár forralt bort, és egy érthetetlen akcentusban beszélő öregasszony monológját hallgattam órákon át.

Mint amikor az ember hazatér. Amikor megleli valahol az önazonosságát egy olyan múltbéli helyszínen, amit az új élmény még nem érintett, amit nem fertőzött meg. Ami azáltal ad erőt, hogy önmagába von, s így szól: “Te ide tartozol”. Mint az ősök sírja.

A mai nap ismét kisétáltam a fákhoz, ez egy óra és tíz perc séta a lakásomtól. Sokáig ültem a fák alatt, s néztem a színeket. A késődélutáni verőfény csodálatos, mélabús játékát. A rádióban felcsendült a Jesus to a Child. Akkor és ott döbbentem rá, hogy végérvényesen elvesztettem a nőt, akivel olyannyira összetartozónak gondoltam magam. Apróság. Könnyed libbenés a gesztenyefák ágán. Az ősök sírboltja. Apró rezdülés. Rézarany színfolt. S olyan bódító volt a sör.

Fotó: Flaskó Attila

Azt hiszem, körülbelül egy éve állt a polcomon. Az utóbbi négy évben az egyetlen sci-fi regény volt, amit megvettem. Mégis, csak nemrég vettem úgy igazán kézbe.

Jó könyv volt. Sokat tanultam belőle.

Már az első pár oldal elolvasása után izgatni kezdett, miféle ötlet lehet a történet hátterében, ez a regény végre igazi sci-finek tűnt, s nem afféle kiber-drogos sárgarépa-főzeléknek, mint mostanában sok, számomra érdektelen kötet.

Már régóta akarok egy olyan regényt írni, amelynek valamiféle rejtély a fő szervezőereje, s a Pörgés című kötet végre sikerült elmélyíteni a koncepciómat, megértettem ugyanis, miként kell egy ilyen témához hozzáfogni.

1. Világos, hogy egy nagyszabású természeti jelenség - esemény - adja a keretet, a hátteret, vagy ha úgy tetszik, az egyik fő mozgató erőt. Ez jelenti a rejtélyt. A feszültség abból származik, hogy ez csak az okozata valaminek. Valójában ennek az oknak a megalkotása az írói feladat, majd a következmények számbavétele juttatja el az alkotói fantáziát ahhoz a ponthoz, ahol a kötet elkezdődik. Visszafelé működik tehát a dolog, azaz éppen ellentétesen, mint némely sajnálatos hazai regényben.

2. A Pörgés cselekményét alakító fő szál úgy késleltetődik, hogy a kötet közepén látszólag lezáródik, mégpedig a cél sikertelenségével. Arról beszélek, amikor a Mars körül is megjelenik a Pörgés hártya. Egy zseniális zsákutca zseniális megoldásának zseniális lezárása. És kristálytisztán következik abból az okból, amelyet az író a kötet megtervezésekor létrehozott. A továbbvitel szempontjából fontos, hogy a sikertelenség nem 100%-os, mert nyílik ennek nyomán egy új szál, mégpedig a marsi emberke története, ami tovább folytatja az ok-okozati láncot.

3. Több időszálon fut a történet. A két feszültségkeltő módszert, amiről Felician Marceau ír, kitűnően kombinálja a szerző: egyszerre késlelteti a rejtély megfejtését a bevezetett 2. idővonallal, illetve ennek ellentétét, a már ismert információk másodlagos felleléséből, a rájuk való várakozásból fakadó befogadói örömöt is megcélozza, amikor az első idővonal eljut a második történéseinek megalapozásáig. Ritka az a regény, amely a két módszert vegyíti, de a Pörgés profi módon teszi ezt. Innét a történet folyamatos feszültsége.

4. A cselekményt valóban alakító szereplők és helyzetek ritkán tűnnek fel vagy jelennek meg. Emiatt van a Pörgésnek mégiscsak lassú sodrása. Az írói hangsúly a két család életének bemutatásán van, s a rejtély megfejtéséhez vezető lépcsők szánt szándékkal ritkák. Emiatt a történet nyúlik, ugyanakkor nem veszít a feszültségéből, mert amikor egy-egy lépcsőhöz érünk, az majdhogynem paradigma-váltást jelent, egy jól adagolt írói információt. Ennek feldolgozása aztán oldalak hosszán keresztül eltart.

5. Amikor a 2. idővonal cselekményalakító ereje nagyobb lesz az elsőnél, és átveszi a történet szervezését (sajnos csak a regény legvégén), már majdnem minden titokról lehullt a lepel. Ezen a dolgon pár percre elgondolkodtam, mi lett volna, ha az író korábban alkalmazza a két szál átvezetése közötti fordulatot. Ha a magyarázatokat a szereplők inkább a 2. idővonalban mondják el - mert megtehették volna -, s az elsőt satnyítja el valamelyest. Azt hiszem, ez teljesebbé tette volna a kötetet (olyan lett volna, mint egy dzsúdó dobás), és az Átjáró megnyílása utáni világot is jobban dimenzionálta volna, megtörve azt a fajta linearitást, ami az idővonalak váltogatása és cselekményalakító súlya között fellelhető. Nagy hatású momentum lett volna, s ekkor a késleltető szerepet természetesen az 1. idővonal vehette volna át. Sajnáltam, hogy a szerző e tekintetben picit másképp gondolkodott, vagy ez nem jutott az eszébe.

6. Amikor finomabb szerkezeti szinten is megfigyeltem, miként működik a kötetalkotói módszer, rájöttem, hogy sok esetben a következményt, az okozatot írja le először az író, s utána a másik szálon libbenti fel a fátylat, oldja meg a rejtélyt. Ez egyrészt ad valamifée ritmust a szövegnek, másrészt növeli a fejezetalkotó szálak közötti dialogicitást, ami nagyobb szervezettséget, és kellemesebb olvasmányélményt okoz a befogadónak.

7. Sok visszatérő motívummal találkoztam a történetben, versrészletek, tárgyak, idézetek. Amellett, hogy ritmust adnak, fel is idéznek valami, még ki nem fejtett titkot: biztosan célja van velük az írónak, vagy utal valamilyen titokra általuk, ami a regény végén meg fog oldódni. A visszatérő szövegek egy része mintegy mikroszintű allegóriája lesz a történet egészének (pl. a biciklis történet).

8. A regény alapkérdésére adott válasz bizonytalanná tétele is ügyes fogás: az író el tudja érni, hogy az olvasó nem lesz biztos benne, hogy lesz megfejtés a pörgés titkára, akár a megoldást ismerő szereplő halála miatt, akár egyéb okokból, és ez feszültséget szül.

9. Visszatérő motívum ötvözése egy titokkal: a ki nem fejtett titkot rejtő fényképes doboz, amelyről csak azért tudjuk, hogy információt rejt számunkra, mert újra és újra visszatér, s ez nem lehet véletlen. De csak az utolsó oldalakon árulja el a titkát. És ez a titok személyes jellegű. A regényt szervező rejtély megoldásában vagy alakításában ez a titok szorosan nem vesz részt, hanem annak a két családnak a mindaddig homályos múltjáról rántja le a leplet, amelyról a könyv voltaképp szól - s bármilyen meglepő is, ez drámai elem.

10. A kötet úgy beszél a legfontosabb eseményekről, úgy vezet végig a “világegyetem-történelmen”, hogy voltaképp pár ember életét mutatja be a legteljesebb közvetlenséggel - akik ezeket a dolgokat (időket) megélték. A főszereplő pl. nem is alakítója a történéseknek, vagy csak nagyon alacsony mértékben az. A cselekmény így valamiképp mindvégig a háttérben marad, s ettől lesz igazán titokzatos a Pörgés világa.

11. Végül hihetetlen tuományos apparátust mozgat a szerző írás közben: reális tudást orvostani, történelmi, földrajzi, politológiai, fizikai, kozmológiai téren, s ez a jól tájékozottság hitelessé teszi a regénynek nemcsak a gondolati világát, de fiktív jövőképét is.

Amit igazán sajnáltam, hogy a kötet tele volt elütésekkel, méghozzá olyanokkal, amelyek értelmes szavakból értelmetleneket faragtak. Ez azért fontos, mert ezt egy helyesírás programmal ki lehet küszöbölni, az ugyanis egyszerűen piros hullámos vonallal aláhúzza az értelmetlen szavakat, így az elütéseket kevesebb, mint egy-két órai munkával javarészt ki lehet küszöbölni. Nyilván a későbbi javítások, tördelés folytán képződhet pár új elütés, de az már nem lehet olyan jelentős számú, mint ami ebben a kötetben előfordult. A kilencvenes évek végén, amikor a komputeres szövegszerkesztők képbe jöttek, a sajtótermékek tele voltak ilyen hibákkal. Akkor ez természetes volt, ma már az igényesebb kiadók nagy gondot fordítanak az elütések kiküszöbölésére. Ezek a hibák számomra arról tanuskodnak, mivel magam is végeztem hasonló tevékenységet, hogy egyszerűen nem fektették bele a szöveg gondozásába a kívánt munkát, azaz nem nézte át a kész anyagot a tördelőn kívül senki. Minek is, csak pár millióba kerül egy ilyen kötet kiadása.

A másik - bár szintén nem túlságosan lényeges - gyenge pontnak azt a fajta következetlenséget tartom, amit az időgyorsulás tempójának zavarossága jelent. A borítón és a szövegben is sok helyen, egymással ellentmondásos információk vannak a Pörgés sebességéről, vélhetően az író nem számolt utána ennek a dolognak, pedig egy pár perc alatt elvégezhető matematikai feladat lett volna.

Mindemellett a Pörgés igazán jó mű, élvezet volt olvasni, és igazán megérte azt a pénzt, amit végül is fájó szívvel rászántam, amikor a Sárkánytűz könyvesboltban a köteteket nézegettem tavaly. Megérte.

Minden regényből lehet tanulni. Jóból és rosszból is. Szeretnék pár olvasmányélményből szemezgetni a közeljövőben, messzemenően kritika vagy ítéletalkotás nélkül, mindössze a tapasztalat kedvéért. Minden olvasmány hasznos olvasmány - azokért a gondolatokért, amelyekre ráébredünk olvasás közben (akár a szerzőé, akár a sajátunk az).

Egy fórumolvasó barátom - Magneto - hívta fel a figyelmem a fiatal, 16 éves fiú sf kötetére, rövidesen már érdeklődéssel olvastam a csatlakozó hozzászólásokat

shayrenek a solaria oldalán.

Mivel volt mostanában egy kis szabadidőm, elsétáltam a miskolci Tescoba (csak 50 perc séta a lakásomtól), hogy kézbe vehessem a kötetet. 13 év bölcsészgyakorlata nem veszett szerencsére kárba, s a 275 oldalas terjedelem elegendő önbizalmat adott hozzá, hogy megpróbálkozzam a kötet azonnali asszimilálásával. Ez nálam azt jelenti, hogy kb. 30-40 perc alatt gyorsolvasással kivégzem a könyvet. Ezúttal mindez elhúzódott, valamivel több, mint 50 percig birkóztam a szöveggel, ami alapjában véve kevésnek tűnik, de ha belegondol az ember, hogy valaki 50 percen keresztül áll a Tescoban egy könyvet lapozgatva, ráébred, hogy ez bizony csöppet sem egyszerű sport, mert a végére az embernek iszonyúan elfárad a karja.

Mindenesetre sikeresen végigolvastam a kötetet, s arra gondoltam, írok róla pár szót ezen a helyen. Ezek a sorok természetesen nem tekinthetők kritikának, sem elemzésnek. Mindössze a saját girbegurba gondolataim bogozgatom, abban a reményben, hogy talán rábukkanok időközben valami érdekesre is (mondjuk 1 egyenes gondolatra).

A könyv kapcsán az jutott eszembe első ízben, hogy - bár a világirodalom jelesebb részét végigolvastam -, mégis mennyire alkalmatlan vagyok a határozott minősítésre egy szöveget illetően. De talán mégis van egy határvonal. Kell egy elválasztó vonalat képezni jó szövegek és irodalmi művek között, s a regényírásban talán a nagy trükk éppen az, hogy a minőség némely esetben függetleníthető az írásmű nyelvezetétől.

A Shayren első 2-3 oldala ugyanis egy Zsoldos Péter díjas regényt juttatott az eszembe, mégpedig L. Banistertől A kék bölcsőt. Nyilván nem azért, mert azt is gyorsolvasással olvastam (másképp nem ment), hanem mert valami megfoghatatlan hasonlóságot éreztem a két regénykezdet között. S ha hirtelen választanom kellett volna ott, a Tesco könyvespultja előtt állva, hirtelenjében a Shayren felé billent volna a mérleg nyelve, egyszerűbb, világosabb és tömörebb nyelvezetéért. (Az első oldalak alapján.) A fiú (és segítői) láthatóan gondot fordítottak rá, hogy amennyire lehetséges, kigyomlálják a selejtes (mondat)részeket, nyilván hibahatárokkal. Ez volt az első benyomás: olvasható a szöveg!

Ez a spontán élményem a 26. oldalon meg is alapozódott: ott találkoztam ui. egy ‘filigrán nő’-vel (namost ez ‘csinos csajszi’-t jelent). Ez a szó pedig félreérthetetlenül a winfos wörd szinonímaszótárának használatát jelzi, ami kb. ennyit is ér. Egy tanács a szerzőnek: ha fantáziadúsan akar írni, akkor hagyja a csudába a wördfos szinionímáit, mert érdekesebb lesz az egész, ha megdolgoztatja az agyát.

Ahogy egyre mélyebben belemerültem a szövegbe, úgy erősödött a meggyőződésem, hogy ha életem első regényét befejeztem volna 14-15 évesen, nagyjából eféle könyvet írtam volna. Mert hiába olvasható a fogalmazás, ha a gondolat, amit átad a szöveg, valamiképp - jóvátehetetlenül - sántít.

Miért is? Csak igen röviden, hiszen ez nem akar kritika lenni:

1. Ha olvasható a szöveg, de üres, az annak a jele, hogy a szerző alakítja a cselekményt, ami nem jó. (Hogy miért nem jó, arról bővebben Arisztotelész ír Poétikájában, ami középiskolás tananyag - érdemes átolvasni.)

2. a hangutánzó szavakat, különösen a nagybetűvel írtakat, ki kellett volna írtani, mégpedig gyökerestül. A dialógusokat élettel kellett volna megtölteni.

_
3. Két szálon fut a sztori. Ez jó. Az álmok izgalmassá tehetnék a történetet, de valamiképp nehezen bontakozik ki ez a szál.

4. néha, itt-ott, hirtelen megjelenik egy tünde vagy más efféle. Itt mindig csuklok egyet. Egy korábbi olvasmányélményem jut hirtelen eszembe (ismét), a vékonyka kötet címe az volt, hogy “A végső összecsapás” (nomen est omen), ahol a százvalahányadik oldal csillagháborús drámái között hirtelen megjelent Tiborc. Nem vicc, tényleg létezik ilyen könyv, pár éve el is küldtem szegény Juditnak, ő imádta a hasonló kacatokat, így már nincsen meg. A neten csak egy helyen találtam valami ráutaló nyomot: itt.
Ha hallott a kötetről valaki, hálás lennék, ha megemlítené.Szóval negyedik pontként, vannak olyan szavak, lények, amelyek szinte hapax legomenon-ok, azaz nem szabad őket ismét használni.

5. Csatajelenetek. Hát ez sem megy írói fogások nélkül. Egyik kedvencem e tekintetben a Háború és Béke, Tolsztoj zseniálisan írja le az ütközeteket. Néha nem is fontos egynél többet belevenni a regénybe. Ha a Háború és Békére gondolok, egyedül a borogyinói ütközet jelenik meg előttem, A gyűrűk ura kapcsán is részenként (kötetenként) maximum egy.

6. Sárkányok és csillaghajók. Ez sem előzmény nélküli a fantasztikus irodalomban, mégpedig egyik kedvenc fiatalkori olvasmányom, az Istenemberek kezdődik így (Szergej Sznyegov). Még emlékszem az első soraira, valami Lucin nevű szereplő jelent meg sárkányháton bennük. Tehát még ezt is el lehet fogadtatni, meg lehet csinálni sci-fiben, ha a dolog egységes, koherens, értelme van, elegendően furcsa, és nem hajaz valami másra túlságosan.

6. Végül, utoljára, arra gondoltam, a szerző voltaképp tehetséges. Fogunk még találkozni vele, ha nem hagyja abba az írást. Csak az eklektikára kellene ügyelni: nem kell bedarálni mindent. Vagy legalábbis ne így. Vagy ha így, akkor meg ne komolyan.

Nálam jobban senki sem tudja, hogy egy megszeretett főhőst vagy regényvilágot milyen nehéz szívvel hagy ott az ember, ha nem bizonyul az írás jól sikerültnek. Nem is hiszem, hogy ez a fiatal fiú megfogadná, ha azt írnám, hogy ha új köteten gondolkodik, az ne ennek a folytatása legyen. Mert van benne tehetség, a fogalmazás ezt bizonyítja, de a fogalmazás önmagában nem szervez írásművé egy szöveget. Némileg tudatosabb írói munkával azonban, véleményem szerint, talán létre tudna hozni egy kimondottan jó második kötetet, ami a fentebbieknél gazdagabb inspirációt jelentene a későbbiekben mindenki másnak is.

Shayrenek: alakuljatok át valami mássá - s szülessen egy jó regény, e könyvnek a tapasztalata alapján. Annyi felfedezni való, s még milliószor több elképzelni való van a világon! Vesézzük ki az inspirációt okozó művet, keressük meg a magját, de alakítsuk át valami mássá, más élménnyé! Ez is lehet egy írói koncepció alapja.

Elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a vándor pingvinek vonulását.

E messzemenően lényeges és fontos tevékenységem az alábbi apró cikkben csúcsosodott ki, íme a sztori:

A vándor pingvinekről első ízben egy Jonson Spencer nevű amerikai tiszteletes írt naplójában 1932-ben, miszerint a “Ross-tenger és a Weddel-tenger közti földszoroson érdekes külsejű madarakat figyelt meg messzelátójával, amelyek színezetükben hasonlítanak a pingvinekre, ám pingvinek mégsem lehetnek” [A naplórészlet később megjent nyomtatásban a Colorado Spring 1950/7. számában, Howard Jones cikkében]. Jonson Spencer nyilván még nem tudta, mire bukkant, ám a hír nyomán a déli sarkkört meglátogató etológusok, ill. a klimaváltozást a déli sarkkör jégpáncéljának olvadásán tanulmányozó éghajlatkutatók, a kilencvenes évek elején nemcsakhogy beazonosították az eddig még ismeretlen pingvinfajt (amelyet genetikai besorolása alapján alig pár hét alatt elhelyeztek a pingvinfélék (Spheniscidae) megfelelő osztályába a legújabb filogenetikus rendszerezés szerint), hanem néhány fontosabb fészkelő helyüket is megtalálták. Ekkor még nem tudtak a vándor pingvinek hajmeresztőnek tűnő szokásáról, arról a képtelen vándorösztönről, amely ezeket a madarakat ötévenként újra és újra a trópusokra készteti. Az is rejtélyes volt, hogy miért éppen ötévente repülnek a vándorpingvinek, amiket akkor még csak Eudyptes pachyrhynchus néven rendszereztek, hiszen vándorlásuk ismeretlen volt. Nemrégiben azonban a National Geographic egyik kutatócsoportja, Mike Edwards tengerbiológus vezetésével az Antarktisz Ross selfjég nevű földrajzi jellegzetességének vizsgálata közben lencsevégre kapta a furcsa madarakat. Néhány példányt sikerült befogni, ezeknek a madaraknak a lábára apró rádióadót kötöttek, és így sikerült követni a repülésüket egészen az atlanti óceán partján lévő trópusi területig, más néven a Mata Atlântica-ig. A vándor pingvinek körül az Egyesült Államokban új őrület kezd kibontakozni, egyre népszerűbbek és felkapottabbak a lakosság körében.

A hihetetlen felfedezésről szóló kisfilm megtekinthető immár a neten is:

http://www.indavideo.hu/video/Vandor_pingvinek

Nemrég rábukkantam a 2007-es év könyveladási statisztikáira:

http://ujkonyvpiac.hu/hirek.asp?id=3002

Legnagyobb döbbenetemre a 2007-es év, legalábbis pénzügyi tekintetben, a hazai könyvek nem akármilyen fölényét mutatja. A 170 piacvezető könyvkiadó forgalma 60.258.287.000 Ft volt, és ebből csak 4.857.000.000 Ft származott importkönyvekből!

Van-e értelme akkor magyar nyelvű szerzőket leszólni? Az adatok fényében, úgy tűnik, a nyereséges hazai szerzős könyveladás lehetséges.

Nemrég a kezembe akadt egy régi Verne kötet. Az arany meteor. Bár régen valamit hallottam róla, sosem vettem az időt és a fáradtságot, hogy végigolvassam. Most valahogy mégis belelapoztam, és automatikusan belemélyedtem a történetbe.

Mivel gyorsan olvasok (100-120 oldal/óra), hamar a kötet végére értem, és ekkor vettem észre, hogy az utolsó 50 oldal hiányzik. Megviselt kötet volt, és nem vettem észre, amikor belekezdtem, hogy nincs meg a vége.

Valamikor kieshetett a rongyos könyvből.

Aztán eszembe jutott, hogy voltam már hasonló helyzetben. Amikor az elmúlt választást követően éppen az Elveszett illúziókat olvastam. A könyvtári kötet közepén akkor szintén találtam pár üres oldalt. Nyomdahiba. Bosszantó helyen, éppen egy izgalmas résznél. Akkor nem adtam egykönnyen meg magam, elővettem egy tollat, és a könyvtári állomány rongálásával mit sem törődve, folytattam Lucien történetet a négy kimaradt lapon. Amikor a sztori végére értem (s a hely is elfogyott), kiderült, hogy ügyesen kitöltöttem a hiányzó részt a cselekményben, de persze teljesen más vonalon, mint amin Balzac eredetileg elindult.

Most a Verne kötet kapcsán is hasonló gondolataim támadtak. Ugyan miért is ne fejezhetném be ezt a történetet a saját számíze szerint? Fogalmam sincs róla, miként végződik eredetileg a könyv, de most módom van egy tiszta lapot nyitni. Módom van bianco, üres lappal újraírni mindent.

Aztán az jutott eszembe, hogy ha így vagyok a könyvekkel, még inkább így kellene tennem a való élettel is. A különbség az, hogy az egyik esetben valamelyik könyvtár mélyén ott porosodik az igazi, Verne által írt Arany meteor, meg a róla szóló tanulmányok, ám a másikban a történet folytatása teljesen nyitott. Nem kell mindennek úgy történnie, ahogyan a megkezdett szálak alapján az várható.

Ez olyan, mint amikor a tengeren megváltozik a széljárás, és a vitorlásversenyen az ember hirtelen kilencven fokkal berántja a vitorlát, hogy fel ne bukjon a taszításától.

Éppen így én is bölcsésznek indultam, és elvégeztem a szakirányban minden elméletileg elképzelhető iskolát, egészen a legtetejéig, mert régen azt mondták, ez az alapja a megélhetésnek. És mire is volt jó? Nem tudom. Mert aztán megfordult a szél.

Ma délelőtt beadtam a felvételi papírt az anyagmérnöki karra. Bianco lap, alapképzés, első évfolyam. Újraírhatom a megkopott oldalakat versek helyett egyenletekkel. Nem szívesen, kényszerből, de most más irányba alakíthatom a szálakat. Kerülhetek például bizonyos színeket, mondjuk az aranyat.
A dolog titka az, hogy sohasem szabad visszanézni. Mint Csehovnál. Nem szabad látnunk a Metszéspontokat, amelyek olyan bejáratlan utakat jelölnek, amelyeket egy másik, szabadon hozott döntés eredményezett volna.

Őrült Stone - avagy 2008, a patkány éve. Remek film. Nézzétek meg.

Reggel elkezdtem, és mostanára be is fejeztem.

Nem lett túl hosszú, kissé alulmarad a 300.000 karakternek, de minden bizonnyal jó regény válik majd belőle a kellő javítások után.

De miként írhat az ember egy nap alatt egy regényt? Hiszen ahhoz annyi minden kell! Utána kell járni a háttérismereteknek, ki kell találni a karaktereket, megformálni a cselekményt. Utána pedig leülni, és hosszú heteken keresztül küzdeni a “fehér papírral”, hogy valóságos élménnyé válhasson mások számára is, ami az író esetében nem több egy hirtelen benyomásnál, valamiféle inspirációnál.

Lehetetlen dolog tehát egy nap alatt megírni egy regényt.

Ám újabban híján vagyok a nyers kéziratoknak, így az ember néha rákényszerül kompromisszumos megoldásokra. Mit tesz egy írással régóta foglalkozó bölcsész, ha hirtelen sürgősen szüksége van egy küldhető munkára? Azt, amit én tettem. Talán.

Van ugyanis egy külön könyvtáram, aminek az a neve: “kuka”. Ide gyűjtöm azokat az anyagokat, amelyek hasznavehetetlenek. Ide kerültek a 12 évesen írt, olvashatatlan, de emlékként megőrzött gépírásos anyagok szkennelt fájljai, ide kerültek a soha meg nem írt novellák első oldalai, a különböző, később átírt verziók, illetve azok a regényrészletek, amelyeket utóbb kidobásra ítéltem. Mivel semmit sem törlök le, ez a könyvtáram egyre csak dagad és dagad. Példa erre a Szélárnyék című, eredetileg 2001-ben írt regényem, amit akkor 1.0-ás verziószámmal jelöltem. A mai, 8.9-es verzió már egyetlen mondatában sem azonos a régivel. A több tucatnyi köztes verzió sok megabájt helyet foglal, de mindegyiket megőriztem.

Kerültek aztán még ide eltévelyedett eszmefuttatások, publikációra nem alkalmas, de kész novellák, illetve olyan anyagok, amelyek gyermekkori álomvilágok “szivárványrészecskéi”. De ide került az Ártatlan vér című, 2005-ben megjelent regényem utolsó negyven oldala is, az eredeti befejezés, ami a halálosztó világába nem volt behelyezhető, mivel gyökeresen átalakította volna az ember-gép küzdelmek jövendőbeli hátterét is [még két, sokkal pusztítóbb terminátor érkezett a századokkal távolabbi jövőből, akik már biológiai szinten is másolták az embereket, és pusztító hatalmukat azokból a magerőkből nyerték szubatomi szinten (erős, ill. gyenge kölcsönhatás), amelyek ezerszer felülmúlják az elektromágneses és gravitációs erőket, és jól szabályozva játszva elemeire szednek, ill. eltérítenek bármely tárgyat vagy részecskét, ami a halálosztó-mechanizmus működését veszélyezteti.]

Kellett tehát egy regény. Fogtam ekkor a kuka tartalmát, és igyekeztem tematikusan csoportba állítani a kidobott, ill. máshol használhatatlan szövegeket. Amikor ezzel megvoltam, átnéztem, honnan indultam és hová jutottam el. Ezután egy jegyzettömbbe írtam egy logikai sort, miként érhetek el a szöveghalmaz elejétől a végéig. Mely szereplők nevét kell megváltoztatnom, hol kell egy-egy árnyalatnyi szöveget betoldanom az ok-okozati lánc fenntartásához. Megnéztem, mely részeket kell törölnöm. És csodák csodája, pár óra elteltével készen lett a regény. Azt a címet adtam neki, hogy Föld, 2052. Ez volt a címe egy 15 évesen elkezdett, de soha be nem fejezett regényemnek is.

Van tehát egy új “művem”. Vadiúj. Még nem jó regény. Rengeteg stilisztikai és nyelvhelyességi gyengesége van. Ott van aztán a gépírásból szkennelt szövegek karakterhibáinak átjavítása is, ami kész rémálom lesz.

Mégis van egy kész regényem, logikus cselekménnyel, dialógokkal és szereplőkkel. Szerintem igazán kaphatnék érte egy Zsoldos-díjat.