sanawad.sfblogs.net/

Nagyon furcsa, nem? Egy plakát sem látok. Ez nemrég feltűnt, és elgondolkoztam a pártáll(om)ásaimon. Mostanában - hiszen választások közelegnek - néha megállok egy-egy plakát előtt, és elgondolkodom, kire is adjam a voksomat. Nem könnyű döntés, manapság annyira hiteltelen már a politika, és én eddig - noha minden szabad választáson részt vettem - még sohasem szavaztam olyan politikai erőre, amely győzelmet aratott. Szinte minden választáson különböző jelöltre adtam a voksomat.

Az MSZP elég erőteljesen kampányol, de természetesen nem fogok rájuk szavazni. Elég arra az alkoholtól vörös tekintetű fickóra pillantanom, akit Kőbányán próbálnak futtatni, ahol dolgozom. Mindenhová felrakják a plakátjait, de a pasasnak már messziről rossz szaga van, mert bár sokat változott a világ, mégis mintha a régi idők Kék fényes Szabó Lászlóját látnám magam előtt, az ő fekete keretes SZTK-szemüvegében. Noha ez a szemüveg itt már aranyrámás.

Aztán ott van az MDF. Rájuk is szavaztam valaha. Még a kilencvenes években. Bepillantást is nyertem az akkori dolgaikba, és hát az nagyon büdös volt. Utána el is kerültem őket, és többé nem mentem a közelükbe.

Az MDF-nek is elég nagy kampánya van. Nem tudom, honnan szerezték ehhez a pénzt, de szinte mindenütt ott vannak a plakátjaik, ezek a csinos barbik. Ez nem szül indulatokat, a lányok szépek, hidegek és célitudatosak, ám mégiscsak az egész politika legalja, amikor egy párt már annyira leadja, hogy jó csajokat rak a plakátjaira, mintha az mindössze egy Harley Davidson plakát lenne. Az MDF egyébként mindig is jó volt abban - amióta Dávid Ibolya vezeti -, hogy arcátlan dolgokat igyekeztessen elfogadtatni legitim dologként, szemrebbenés nélkül. Az egyetlen párt, akiből annyira süt a hozzá-nem-értés, hogy az már fáj. Amikor a piszkos dolgaik elkezdtek kiderülni, és köztörvényes dolgok is szóba jöttek, a könnyeimet töröltem, hogy miként bízhattam ebben a politikai erőben oly sok éven át,

És hát Bokros Lajos.

Az a hülye.

Tudom, hogy nem illő a döglött lovat rúgdalni, de ezek tényleg ezt a pasast akarják miniszterelnöknek? Máig emlékszem, amikor bevezette a tandíjat, és a kilencvenes évek végén ott tüntettünk, hogy ez most nem lehet, ez most nem igazság… Diákküldöttségek jöttek-mentek, és ez a faszi mit csinált? Elárulom: semmit, ami nem különösebben baj. De olyan kioktató hangnemben, olyan lekezelően, olyan hazugon, olyan az-embert-semmibe-vevően beszélt hozzánk, csak azért, mert megtehette, mert hatalom volt a kezében, hogy látszott rajta: nem néz emberszámba bennünket, mert valóban nem tekint embernek bennünket. És ez a faszi most boldog nagyapaként mosolyog ősz hajjal egy plakátról, és miniszterelnök-jelölt lehet, és egy párt ezt komolyan gondolja, hát ez annyira szomorú, hogy nincs is rá szó. A nevéhez kötődő Bokros-csomagról már nem is beszélek, ha valakinek ez kell, csak szavazzon rá. Bokros Lajos nem kegyelmezne, ha hatalmat kapna a kezébe, és nem érdekelné önmagán kívül semmi, ez nem abból a fajtából való. Szóval vele csak annyi bajom van, hogy él.

Aztán ott van a Fidesz. Sokáig szkeptikusan figyeltem őket, vagyis inkább fel sem figyeltem rájuk, amíg 2002-ben meg nem nyertek egy választást. Orbán Viktor mondott egyszer egy beszédet a Miskolci Egyetemen, amit végighallgattam, mert tetszett egy szőke lány, és az ő kedvéért kértem egy autogrammot. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valaha miniszterelnök lesz. Mosolyogva írta alá a nevét valami helyszínen összeszedett fecnire, és legnagyobb meglepetésemre még egy kedves, személyes üzenetet is írt a lánynak, nyilván látta rajtam, hogy teljesen meg vagyok őrülve azért a szőkéért. Csak ezért hallgattam végig akkor, s azt gondoltam, hogy ha nem lennék elkötelezve az MDF iránt, nyilván minden bizonnyal rá szavaznék, persze végül a Munkáspártra szavaztam, mert azt mondták, új házakat építenek Miskolcon (két százalékot se kaptak).

Szóval a Fidesz most szerintem visszafogottan kampányol. Az első plakátok, amelyeken nem volt fénykép, csak annyi, hogy “Itt az idő”, egy eltalált, visszafogott dolognak tűnt számomra, amire azért van szükség, mert ha most elkezdenék hangosan reklámozni magukat, a közvélemény nyilván ellenük fordulna. Mert a magyar nép mindig ellenzéki, ritkán szimpatizál azzal, aki túlságosan is esélyes.

Mindazonáltal nem is teljesen jó ez az “Itt az idő”-szlogen, hiszen a volt MSZP-szavazókat nem tudja megszólítani, sokkal inkább antipatikusabbá teszi a pártot, mert ez olyan, mintha a Fidesz azt hirdetné, hogy már minden eldőlt.

Korántsem dőlt el minden.

És hát itt van végül az SZDSZ, aminek nem látjuk a plakátjait, és nem halljuk a tévében azokat a reklámokat, amelyek a fiatalok kontrollelellenes érzelmeire vagy szabadság iránti vágyára építenek, vagy arra, hogy fogalmuk sincs, mi is valójában az igazi liberalizmus (nem olvasták Szemere Pál naplóját); szóval nem halljuk a liberalizmus félreértelmezését erősítő és hangsúlyozó szlogenjeiket, és a vicceket. Miért is nem? Vajon miért nem?

Mostanában jöttem csak rá, hogy ezeket egy teljesen más stílusban kapm viszont valahonnét teljesen máshonnét.

A párt neve: Lehet Más a Politika. És hát ők, a “csak mi, az emberek”, igen jelentős kampányt folytatnak itt Budapesten, ami nem lehet olcsó. Ahogy nézem a plakátjaikat, az SZDSZ stílusára ismerek rá. Halványabban, de reálisan.

Megpróbálják tiszta lappal?

De hát miért is ne. A kék-fehér zászló már hitelét vesztette, annyi korrupciós ügy, botrány és közutálat van mögötte, hogy nyilvánvaló: nem futhat be 2010-ben. Nem éri meg pénzt ölni bele.

1. A történet - és a bonyodalom - ismét úgy kezdődik, hogy megjelenik egy addig ismeretlen személy. Úgy tűnik tehát, hogy ez egy bejáratott forgatókönyv László Endrénél: a történetet mindig egy új személy megjelenésével összekötni, és a cselekményt a körtülötte megjelenő rejtélyekből kezdődően bonyolítani. Ez egyébként nem egy nehezen követhető recept, könnyen ismételhető: a rejtélyek magyarázatokat kapnak, de előtte minden esetben új rejtélyeket szülnek, új tényekkel és új ismeretekkel, ahogy egyre mélyebben megyünk bele egy ember életébe.

2. Az események ezúttal egy nő (Cornita) és Szíriusz múltbéli (és esetleg felújuló?) szerelme körül összpontosulnak. Tehát úgy néz ki, a megjelenő új szereplő ezúttal a távoli múltból lép elő, egy valamikori családi dráma részeként, s szerelmi konfliktust csempész a történetbe (noha a későbbiekben ez nem szervezi a szöveget).

3. A - főként szappanoperákban alkalmazott - információvisszatartó késleltetésnek gyönyörű iskolapéldája a 36-38. oldalon található rész. Így kezdődik:

“- Leonida, te tudod, ki volt Juan del Yess?”

és így végződik:

“Az asszonyom, mint egy gép, érzelem nélküli, szikkadt, csupasz mondatokat rak egymás mellé”.

4. A korábbi részekkel ellentétben itt a korábban egységes csapat (l. főként RT 66/6; RT 67/1; RT 67/4) szétbomlik gyerekek/Szíriusz tagokra, s Szíriusz a regény feléig meg se szólal, csak a gyerekek nézőpontjából jelenik meg. Itt tehát egy éles váltás történik a korábbiakhoz képest, és a gyerekcsapat sokkal jobban elkülönül, mint azelőtt. Oka: most Szíriusz és volt szerelme után kell nyomozniuk, a különös és furcsa idegen státuszát Corinta mellett kissé Szíriusz “örökli meg”.

5. A történet a továbbiakban úgy idézi fel a múltat, hogy hanganyagok, újságok által jeleníti meg a mostani szereplők régi tetteit, szavait. A fókusz a hallgatózó és nyomozó gyerekekről így kerül át Szíriuszra, Cornitára és a körülöttük található furcsa ügyre.

6. Ez a regény is a cselekményre öszpontosít, és nagyon nagy vágásokkal operál. Itt például a Holdról a földi Mallorcára történő utazás egy szempillantás alatt megtörténik, s nincs hosszan egyeztetve, mert ehhez a regényhez meg ez illik (emlékezz arra, amit a kihagyásról Fosternél írtam (RT 45/5)).

7. Ez a történet is alkalmazza azt az Andre Nortonnál felismert technikát, hogy különválasztja a szereplőit, majd némelyikükkel (itt: a “többiekkel” ) átélt kalandokat később elmeséli az “otthon maradottaknak”. Bővebben ld. RT 36/7 és RT 39/10. (106. oldalon.)

7/B - Fontos elem az ismerős csapattagok eljátszott halála, ami az első pillanatban megrémíti még az olvasót is, majd a továbbiakban cselekményalakító tényezővé változik. (l. bővebben ennek egy másik esetét az RT 48/5-ben)

8. Arról volt már szó az első pontban, hogy minden eddigi Szíriusz-kötet egy kissé paranoid személy körül összpontosult. Arról azonban még nem beszéltem, hogy ezeknek az embereknek a gonoszsága ill. veszélyessége - úgy tűnik - egyre fokozódik a sorozat köteteiben, s ez szinte már népmesei fokozás. A világ is egyre jobban sötétedik és komorul, már nem igaz, amit a “komisz” szereplőkről írtam, itt már valódi gonoszsággal van dolgunk, és a “jó primátusa” sem teljesül maradéktalanul. Az első veszélyes őrült még csak húszmillió voltos erőtérrel kisérletezett, a feleségét siratta, és vissza lehetett hozni a társadalomba, a csapat tagjává is vált. A következő - pusztító halálsugárral fenyegetődző - tudós már felperzselte volna a Holdat, mindezt végtelenül szeretett kislányáért (Csillaglány), és itt már csak a kislány vált a csapat tagjává, a fickó csendesen likvidálta magát. E harmadik főgonosz - Cornita - pedig már a Föld kérgét égetné bele a tengerbe, így akar mindent elpusztítani a Földön.

Szíriusz kalandjai eme őrültekkel (persze csak a rendre felbukkanó új szereplők, és a belőlük kialakuló konfliktus tekintetében), kissé emlékeztet a Harry Potter történetek konfliktusalkotási és cselekményszervezési módjára.

9. Úgy tűnik, e regény szereplői tisztában vannak önmaguk fiktív voltával, és azzal, hogy “olvassák őket”. Egyébként a szerző nem írhatna le olyan lábjegyzeteket, mint pl. a 116. oldalon: “Hiszen minden gyerek tudja régen, hogy a képlet a Pingvin hasában van”. (Pinton itt a XX. századi olvasókra gondol.) Amikor valamely regénybeli szereplő az őt olvasó (ill. bábjátéknál az őt néző) gyerekekhez fordul és kiszól a történetből, azáltal még mélyebben akarja bevonni őket a történet fiktív világába. Bábjátéknál ez lényegesen jobban megvalósítható, regénynél pont ellentétes hatást ér el vele az ember. (Mindennek irodalomelméleti oldalába most nem lenne jó belemenni.)

Egyébként nem példa nélkül álló, hogy valamely szereplő kiszól a történetből, noha László Endréből nem nézem ki, hogy tudatosan épített volna erre bármit is.

.
10. A Jók és a Rosszak. (Helyesebben itt csak egyetlen rossz van - az öreg Cornita). Szóval a Jó és Rossz itt is nagyon élesen elkülönül, ami mese elem (l. RT 63/17).

11. A sztori egyébként már az elejétől fogva kémtörténetre hajaz, s akad némi meglepő egyezés a Bogart-féle Máltai Sólyom c. filmmel is (s persze akad még magyar sci-fi regény, amelyik erre hajaz). A világot elpusztítani képes vegyület képlete ugyanis egy pingvinszobrocskában van, amelyről másolat is készül, s forgalomba is kerül. A 140. oldalt követően már ez mozgatja az eseményeket. A fontos és veszélyes tárgy, amit meg kell találni, egyébként sok kém-krimi meghatározó elme (l. például a James Bond történetekben, ahol egyébként az őrült tudós is elég gyakori).

12. Az előző regény kapcsán beszéltem róla, hogy mennyire elrontotta a szerző a végkifejletet ( RT 67/14). Itt már egy kicsit szakszerűbb lezárást alkalmaz. A márványpingvin ügye hamar megoldást nyerne, ha a Berci által előadott terv simán megvalósulna (az a terv, hogy a másolatot kicserélik Cornita unokájáért, akivel az idős hölgy mindenkit zsarol). Szóval ha mindez simán lezajlana, akkor a regény az előzőekhez hasonló lágy és semmitmondó befejezést kapna, ami túl sablonos, túl papírforma. Éppen ezért László Endre bevon a képbe egy kiszámíthatatlan véletlent (megjelenik egy taxisofőr, és jelenlétével elárulja, hogy Szíriusz kapitányék mindenről tudnak), és így a jól kidolgozott terv felborul, a történet vége sokkal feszültebb lesz, és a gyerekkel kapcsolatos incidens másként, nem az előre elvárt módon oldódik meg. Ennyiben tehát szakszerűbb és jobb a regénynek a lezárása az előzőeknél, viszont mégsem igazán jó, mivel egyrészt az egyik karaktere igen következetlenül cselekszik (l. 13-as pont), másrészt a tényleges lezárás még mindig egyszerű, problémakerülő (l. 15-ös pont), és szinte iszonyodik a bonyolultabb megoldásoktól (l. 16-os pont), ami egy tényleg fantáziadús befejezést tenne lehetővé. Mert lehet hepiendet írni így is, ám úgy is meg lehet azt tenni, még ifjúsági regény esetében is, hogy az ember nem laposítja csokipapírrá a karaktereit, és a konfliktusokat sem sablonosan, hanem fantáziadúsan, az előzményekből következően zárja le.

.
13. Az RT 93/3 alatt fogok majd írni arról a technikáról, aminek “az ostobaság primátusa” nevet adtam. Ez egy igen gyakran használt, és igen komoly írói technika, a hatását semmiképp sem kell lebecsülni. Itt László Endrénél ennek a technikának egy alfaja jelenik meg, amit nyugodtan el lehetne nevezni “Az ostobaság második primátusa”-ként. Ez a történet ugyanis már megint egy véglegesen lebutított, teljesen következetlenül cselekvő karaktert hoz be a képbe, csak azért, hogy valamely szituációt megoldjon: jelen esetben azt éri el vele a szerző, hogy az előző regénynél (RT 67) egy valamivel összetettebb, de jobb lezárást hoz létre (l 12-es pont).

Arról van egészen pontosan szó, hogy egy - alapjában véve nem túl intelligens - baszk légitaxis el akarja fuvarozni a csapatot Mallorcáról, ám a taxiba a gonosz öreg hölgy bombát szereltetett. A bombát Kovács János megtalálja. A terv az lesz, hogy a kis csapat felszívódik pár napra, hogy a vén hölgy azt higgye, a célját elérte, és a taxi felrobbant. A dolog sikerül is, egészen a végkifejletig, amikor is a semmiből megjelenik a taxisofőr, eljut a gonosz öregasszonyhoz (akiről biztosan tudja - de vajon honnan? -, hogy a bombát ő helyezte el), és kártérítést kér tőle a kecskéire, amik 8 nap alatt elpusztultak. Hm. A pasi elmegy pénzt kérni ahhoz az emberhez, aki egyébként úgy alapból meg akarja őt gyilkolni. Tenne ilyet bárki épp ésszel? Aligha. A karakter minimum félkegyelmű kellene legyen, de nem az (nem is kaphatna jogosítványt, ha az lenne).

Emiatt borul fel az a terv, amiről a 12. pontban írtam.

Ez az ostoba cselekedet, amelyről szó van, azért nem tartozhat az RT 93/3-ban megvizsgált ” az ostobaság primátusa” pont alá, mert itt nem egy alapjában véve értelmes karakter pillanatnyi elbutításáról van szó, valamely írói cél érdekében, hanem egy alapvetően buta karakterrel tétet meg az író egy olyan dolgot, ami tulajdonképpen érthető, ha az ember azt akarja, hogy bolondnak nézzék (jobbra a második ajtó), szóval ez a taxisofőr olyasmit csinál, ami annyira triviális hülyeség, hogy még egy ennyire buta karakterrel sem lehet hitelesen úgy előadatni, hogy abból írodalmilag értékes szöveg születhessen. Természetesen a karakter itt is egy írói cél érdekében bukkan fel, s tesz valami olyat, amit se egy józan értelemmel bíró személyiség nem tenne meg természetszerűleg, de a társadalmi konvenció sem kényszeríti erre a lépésre (a kártérítést nem a gyilkostól igényli az áldozat). Az sem tisztázott, honnan tudta ez a férfi, hogy ki helyezte el a bombát a légitaxijában.

Érezhető tehát a különbség egy értelmes karakter pillanatnyi elbutítása, és egy alapvetően buta karakter életidegen cselekedete között; az eredmény mindkét esetben ugyanaz: valamely írói szándék kikényszerítése a cél érdekében.

14. Az sem tesz túl jót a regény karaktereinek, hogy miközben Johannes a levegőben lóg a szakadék fölött, és a lánya sorsa hajszálon függ; a Liana nevű kislány a világ legnyugodtabb hangján kiselőadást tart a pajtásainak az antik mitológiában szereplő fúriákról és a belőlük született szólásmondás értelméről.

15. Az előző regényben (RT 67/14), ahogy azt írtam korábban, a befejezés kissé le lett egyszerűsítve. Itt a 13. pontban leírt konfliktus miatt kissé jobb a helyzet, de a főgonosz a történet végén ugyanolyan jellegtelenül távozik (szakadékba zuhan), ami egy gyorsított, tiszta és jellegtelen megoldása a Jó-Gonosz konfliktusok lezárásának.

16. Az is elég egysíkúvá teszi a regényt, hogy a szerző nem meri bevállalni a komplexebb karaktereket. Ahogy arról a 10. pontban szó volt, az összetettebbnek induló karaktereket (pl. Cornita dédunokája, Johannes, Cornita dédunokájának férje, stb.) hamar átkategorizálja a Jó oldalra. Még Johannest is, Cornita férjét, aki gyilkolni akart, vagy talán ölt is, felmenti és a Jó oldalára állítja azzal, hogy az öreg boszorkány (Cornita) akaratgyengítő szerekkel mérgezte, s azért követte el lelkiismeret-furdalás nélkül a gonoszságokat. Ahogy arról az RT 63/17 kapcsán volt is már szó, élesen elkülönül egymástól a jó és a rossz.

17. Végül a regény - szintén a Máltai Sólyomra hajazva - krimiszerű lezárással ér véget: előkerül az igazi márványpingvin - amely természetesen nem tartalmazza a keresett információt, mondhatni “üres” -, és Leonida néni - akitől nem várná senki - befejezésül mindenkinek mindent jól megmagyaráz (krimielem). Hurrá.

1. A régi csapat összegyűjtése. Sorozatokra jellemző - a szétszóródott tagokat ismét össze kell gyűjteni az új kalandhoz. E regénynél ez részlegesen teljesül: itt csak a kutyát (Csibész) kell újra aktiválni, illetve a kisfiút (Pinton) kell a csapat tagjává avatni, s az “alakulat” újból aktívvá válik.

2. “Üzenet az űrből”. A cselekvések - és a konfliktus - elindítója ezúttal egy rejtélyes üzenet, aminek a megfejtése igényli a csapat hiányzó tagját (a kutyust, l 1-es pont). Ez egy nagyon jó ok az ott említett csapattagok ismételt összegyűjtésére, és kellően rejtélyes is a történet elkezdéséhez.

3. A ritmussal való játék itt is izgalmassá és érdekessé teszi a szöveget: az üzenet megfejtése és az ismeretlen idegenekkel való kommunikáció szüneteiben “vacsorákról” ill. “Leonida morgolódásairól” ír a szerző. Így nem lesz túlfeszített, rohanó és túlzsúfolt a cselekmény, hanem egyszerre csak az az egy esemény van szükségszerűen bemutatva, ami körül a fókusz bonyolódik: így lesz “koherens” a regény. Erről bővebben még (a ritmusról) l. az RT 49/11-es pontot.

4. Itt is megjelenik (az új csapatnévvel felturbózott) Négyek Tanácsánál az a kollektív viselkedés, ami ennél sokkal fokozottabban, ill. kizárólagosan MNL-nál található (RT 28/12). Itt szerencsére ez csak néhány levélben és egy röpke fejezetrészben csúcsosodik ki (56-57. old pl.), s hatálytalanítja a hatást az is, hogy

/B - itt végig a felnőttek, azaz inkább Szíriusz kapitány kezében vannak a döntések, a regényt alakító cselekedetek joga. A gyerekek szinte csak a hátteret alkotó figurák, persze ezt most sarkítva írom. Nemere hasonló regényeivel (RT 76-81) ellentétben itt a gyerekek nem alakítói a középonti konfliktusnak, hanem nyomon követői; figyelemmel kísérői, akik maximális mértékben együttműködnek a jelentősebb döntéseket és lépéseket meghozó felnőttekkel (mivel a felnőttek is a csapat részei).

5. E regényre - és egyébként az előzőre is - fokozottan érvényes az, amit a jószándékú regényírással kapcsolatban mondtam (RT 22/7, 24/11, illetve a “jó primátusa” kapcsán az RT 50/7-8 alatt, valamint az RT 58/2, RT 59/16/B, és inverz módon az RT 52/7-ben). Megfigyelhető az általam “A jó primátusa”-ként emlegetett regénybeli atmoszféra is (RT 50/7). A jószándékú regényírás - mint írói hozzáállás - egyébként az ifjúsági regények túlnyomó többségére jellemző (eltekintve az ilyen Alkony-féle hibridektől - még akkor is, ha ez utóbbit csak filmen láttam, de annyi épp elég volt belőle, sok is). Ide tartozik természetesen a happy end (ill. hepiend) is, többet nem is említem ezeket a dolgokat, mert többnyire természetesek (ifjúsági regényeknél).

6. Hibák. Az RT 47-hez hasonlóan itt is gyakoriak: a szerző megfeledkezett pl. arról, hogy az előző kötetben kiszerelték a robotkutyusból a bioáram-érzékelőket, s itt mégis hivatkozik rájuk, valamint nekem gyanúsan soknak tűnik a Holdra számított 141,6 km/perces szökési sebesség (60. oldal), szerintem az nem lehet több a Földön szokásos első kozmikus sebesség (276 km/perc) hatodánál (46 km/perc), maximum a 2. kozmikus sebesség (672 km/perc) hatodánál (112 km/perc) noha az már a Nap körüli pályára állás sebessége. Meg egyébként ez a km/perc is tök gáz, ma már senki nem használja ezt a kevert mértékegységet.

7. Különös indulatszavak. “Gagarinra!”; “Szent Leonida!” (52.); “Canopusra!” (87).; “Einstein szakállára” (17.); “Ezer pulzár és üstökös!” (96.); “Testvéreim Galileiben és Einsteinben” (100.); stb. Nemere Istvánnál (RT 76-81) köszön majd hasonló dolog vissza némiképp, ez utóbbi két mondat már nagymértékben hasonlít az ott olvashatóakra. Bár szerintem Nemerénél némiképp hitelesebben és jobban meg van írva, tekintettel rá, hogy ha a 24. századra változik is valamiképp a nyelvhasználat, nyilván nem XX. századi híres emberekre utalgatnak majd; ma se mondja senki, hogy “Michelangelóra!” meg hogy “Anaxagorászra!”, vagy hogy “Spanjaim, Budapestiek!” (”Barátaim, Rómaiak!” - mintájára, ez a torzítás kb. olyan mint a “Testvéreim az Úrban” frázis eltorzított változata a kötet 100. oldalán). Szóval nagyon nem tudom, hogy ez a motívum mennyiben tekintendő követendőnek és hasznosnak, mindenki döntse el maga: nyilván segít a fiatalok hangján szólni az írónak, mindemellett akkor is tök béna, és ez már a második dolog, ami nagyon nem tetszik.

8. Szófordulatok. Gyakorta vigyázni kell, hogy az ember mindig a megfelelő szereplő szájába adja őket. Pl. e regényben László Endre azt a fordulatot, hogy “Csekélységem”, többször is használja, egyszer Kocsis Berci, egyszer Pierre szájából. (129.). Nemere fog majd még ilyen bakit elkövetni, amikor két különböző regényben is használja ugyanazt a mondatot: “A kövér fiú hálás mosollyal nyugtázta a figyelmességet.” - No, mondjuk az amikor egy egész mondatot szó szerint átrak egyik regényből a másikba, már valamivel komolyabb bakinak tűnik, mintha egyetlen szóval teszi ugyanezt.

9. “Következetlenségek.” Úgy tűnik, ez a regény is az előzőhöz hasonlóan épül fel: megjelenik egy szereplő, akinek a viselkedésében a főhősök következetlenségeket tapasztalnak, nyomozni kezdenek utána, s kiderül, hogy a következetlenségek összefüggésben vannak valamiféle Holdra (ill. emberiségre) leső veszéllyel ill. találmánnyal, s a sanyarú sorsú “feltalálóval”.

10. A veszély bejelentését követően a csapat a Földre utazik, és a kutatás eredményeit (eredménytelenségét) rövid levelekben közli a szerző. Ez a regény legunalmasabb és legsemmitmondóbb része, ezt másképp kellett volna megoldani.

11. A regénybeli történéseket kommentek egészítk ki lábjegyzetek formájában. Itt a szerző információkat közöl a szereplői jövőjéről. Amikor arról ír, hogy egyikük 70 évvel később a Prokyon-zónában meghal, mert a csillaghajóját idegen lények támadták meg, az olvasóban feldereng az ifjúsági regénysorozat csillagháborús folytatásának rémképe, s lehet, hogy pár pillanatra a szerző is fontolóra vette e távolabbi folytatások lehetőségét. Egyébként mára éppen felnőtt az a generáció, amely annak idején e kis történetek legfőbb fogyasztóközönsége volt.

12. A regénynek (akárcsak MNL-nál, RT 28), nincs konkrét főszereplője. Némi különállás ugyan felfedezhető a felnőttek és a gyerekek között, de e regénynek - ellentétben az előző kötettel, s ott Szíriusz alakjával - nincs olyan meghatározó karaktere, amely körül - cselekményszál formájában - az események összpontosulnának. E tekintetben is Nemere István és Tőke Péter hoz majd jelentős változást.

13. Hiányzó csapattag megtalálása. Rengetegszer volt már erről szó. Csillaglány egy idő után itt már a csapat részének tekinthető, s miután kilépett a történetből (l. erről az RT 48/5), meg kell keresni, l az erről írtakat még Andre Nortonnál (RT 37/8 ill RT 29/12/4/F).

14. Végezetül a regény befejezéséről annyit mondhatok, hogy borzalmasan gyenge. Régebben fel sem tűnt, mennyire. A legtalálóbb kifejezés rá talán “a szereplők jóváhagyják a sablonos lezárást” - lehetne, s szívesen elkeresztelném ezt is egy motívumnak, noha nem teljesen kifejező. Amikor arról van szó, hogy a címszereplő Csillaglány apja egy skizofrén tömeggyilkos őrült (pszichopapa), akinek, miután leállították, a főszereplők ismételten, önszántukból (!) átadják a helyzet irányítását… na szóval itt már a hajamat téptem. Bármit írtam is korábban a jószándékú regényírásról, ennyire már nem lehet jószándékú egy író. Botrányosan hiteltelen befejezés. A skizofrén tömeggyilkos őrült megkéri őket (a fickó saját erődjében vannak), hogy engedjék ki abból a csapdából, ami visszatartja attól, hogy egy gombnyomással lemészároljon mindenkit, és cserébe megígéri (!), hogy senkit sem fog bántani. Ez rosszabbul esett, mint egy tisztára mosott légy a Tesco-s konzervlecsómban (a múltkor találtam benne egy konzervált példányt). Rosszabb amerikai filmekben a rosszfiú ilyenkor villámgyorsan megfordít egy kapcsolót, és csapdába ejt magán kívül mindenkit, aztán a bajsza alatt röhög egy jót (jobb filmekben nem is teljesítik a kérését, l. “az ostobaság primátusa”-technika alkalmazásáról írtakat az RT 93/3 alatt kiegészítésként).

Itt egyik változat sem teljesül, hanem kedélyesen elcsevegnek az úriemberrel, aki természetesen gyökeresen megváltozott egy atomezredmásodperc alatt és már ő is a csapat része, a fickó megmondja nekik, hogy pontosan az erődjének melyik szobája lenne megfelelő számára, amíg a főhősök visszatérnek az erősítéssel (a rendőrökkel), megkéri őket, hogy ugyan tegyék már el a fegyvereiket, mert arra immár semmi szükség, sőt engedjék ki őt a bilincseiből is, amit természetesen egy baráti teázgatás mellett meg is tesznek, majd elbúcsúztatja őket, s jelzi, hogy a megbeszélt helyen várja majd őket és a rendőrséget.

A főhősök természetesen egy szelíd áfonyás habcsókként mindenbe belemennek, s a dolog később úgy magyarázódik (szerencsére történik egy írói kisérlet a dolog magyarázatára, noha full védhetetlen a dolog), hogy a főhősök ŐK MÁR TUDTÁK ekkor, hogy a skizofrém pszichopata tömeggyilkos őrült fel akarja robbantani magát a cuccaival együtt, és nem számított, hogy kedves barátnőjük, Csillaglány így fasza árván marad egy életre, ezt jóváhagyták. Természetesen még maga Csillaglány is mosolyogva beleegyezett mindebbe, megmutatta édesapjának a piros gombot, aztán egy “viszlát papus”-sal kisétált, és belemélyedt a legújabb Kiskegyedbe és egy csokoládés szendvicsbe, hát bassza meg, ettől a befejezéstől rendesen kiborultam.

azért nézzük meg pár pontban, hogy miért hiteltelen a dolog (miután magamhoz tértem, hideg fejjel megpróbáltam számba venni, mit is olvastam mostan itten):

A) Egyrészt egy skizofrén tömeggyilkos őrültnek nem lehet hinni, és iszonyú naív főhősnek (ill hősnek) kell lenni hozzá, hogy egy feltételezés alapján több tízezer holdi ember életét ismételten veszélyeztesse valaki, és mindez persze

B) ugyanilyen naív olvasót is feltételez.

C) Egy pszichopata nem fog öngyilkossággal reagálni arra, hogy egy öregember meg egy fiatal tudós bejut a több évtized alatt, nagy titokban felépített atombiztos szuperbunkerjébe, és ráfog egy pisztolyt. Nem fogja emiatt feladni őrült céljait, amibe egy élet energiáit fektette, hiszen éppen emiatt pszichopata a muki

D) de ha valami csodából kifolyólag így is tenne, és - ahogy a szerző írja - a lány sejti öngyilkos szándékát, nem búcsúzna el tőle mosolyogva és boldogan. Mindent összevetve: a szerző nem akart tovább foglalkozni ezzel az apa-témával, ezért a könnyebbik utat választva kiiktatta a fickót a történetből, és a többi szereplő mosolygó egyetértését is beleírta a regénybe, amitől ez az amúgy is elég sablonos befejezés mesteri lefejezésévé vált az egész bonyodalomnak, s a kényszerű hepiend (mert csodálatos módon az lett belőle) végkép elveszítette mind a mese boldog lezárásából adódó örömet, mind a képzeletbeli történetek valóságreferenciáiból adódó regényírói tekintélyt.

Már nem egészen kisiskolásoknak, inkább tinédzsereknek szól László Endre ifjúsági regénye.

1. A fejezetek tartalmát összefoglaló pár soros ismertetés itt is megtalálható, csak itt jóval rövidebb, alig 1-2 sor (l. RT 65/10).

2. A szereplők bemutatása egyesével történik, szituációkba helyezi őket az író. Két szálon bukkannak fel, egyszercsak feltűnnek egymás életében, míg a két szál a 26. oldalon össze nem ér.

Először Pierre-t, a holdbéli kisfiút ismerjük meg, majd az őt megzavaró Liunát, aztán bemutatják (először csak távoli nézőpontból) a címszereplő Szíriusz kapitányt, illetve a házvezetőnőjét, Leonidát (van egyébként egy ilyen nevű meteorraj).

A másik szál Kocsis Berci, a földi kisfiú bemutatásával indul, a Föld-Hold kompon megismerkedik a brazil Antonival, aki szintén a holdbéli kisfiú - Pierre - családjához igyekszik. Amikor Berci megérkezik, létrejön a találkozás, és a két szál eggyé válik a továbbiakban.

2. Antonio törve beszéli a világnyelvet (eleinte). Ezt tökéletlen magyarságú mondatokkal adja vissza a szerző. Jól dimenzionál az akcentus - ill. a hibás beszéd - egy karaktert, de - mivel a hibáknak rendszerbelieknek, rendszerben létezőknek kell lenniük ilyenkor, azaz nem lehet ad-hoc beszédet valakinek a szájába adni - mindez fokozott figyelmet, pluszmunkát követel az írótól. Megnehezíti az írást, mert külön foglalkozni kell vele, gondolkodni rajta, hogy bizonyos mondatokat hogyan kell átfogalmazni a karakter “ejtésére” ill. “nyelvjárására”. Egy pösze karakternél pl. kerülni kell a foghangokat (l. RT 65-ben a kutyaviadalos fickó), egy külföldinél, attól függően, hogy milyen nyelvterületről érkezett, a ragok elhagyását vagy bizonyos rendszeres, eltérő ejtést kell következetesen végigvinni (nagyon jó példája ennek a birodalmi biztos Asimov Alapítványában (RT 58/6 - s a sörmeghívás a publikálástól számított hétig (tehát március 22-ig) áll)).

3. Itt is megjelenik a csapat tagjaként a kisállat, miként azt az RT 65/17-ben már részletesebben lehivatkoztam.

4. MNL-nál (RT 28/1) már volt szó bizonyos betűszavakról, amiként a fiatalokból álló kis csapat nevezi magát. Ez úgy tűnik, sok ifjúsági regényben megjelenő sztereotípia, s alighanem történetében még a Gittegyletre vagy esetleg még régebbre nyúlik vissza. Az elnevezett csapat + kisállat párosítás, úgy tűnik számomra, sablonos alapját képezi az ifjúsági regényeknek (mint ahogy a támogató ill. ártó felnőtt is). A támogató felnőtt mintegy része a csapatnak. Annak a csapat nak, amely az ártó felnőtt ellenében képviseli azt a kollektív egységet, ami MNL-nál is regényszervező erő, s ami a kis társaság autonóm önszervezésében megfigyelhető. Az itt található műpuli esetleg előképe lehet Nemere Titok a kráter peremén c. képregényében megjelenő kis robotnak (Palla), amely Nemere ifjúságiregény-sorozatának (RT 76-81) egy alternatív darabja, s ott a hiányzó kisállat szerepét tölti be (l. RTA 3.). Érdekes még, hogy a különleges képességű kutya Simainál is puli volt (l. RT 65/17), talán mert az amolyan “magyar eb”.

5. A kalandok az egyik korábban bemutatott szereplő kapcsán veszik kezdetüket. Kiderül, hogy “valami nem stimmel vele”, s a kis csapat ezt követően nyomozni kezd utána Szírusz kapitány, a bölcs öreg veterán űrhajós segítségével. Jól látható tehát, hogy itt a konfliktus nem valami külső forrásból ered, s nem valameilyen természeti rejtély jellemzi, hanem egy szereplőből hozza ki a történetet a szerző.

6/A A gyermekcsapat + öregember kombináció úgy tűnik, jellemzője az ifjúsági regényeknek, a gyerekek a bölcs, öreg vezetőt mindig befogadják a csapatukba (l. még Nemerénél - RT 78).

6/B Jellemző az is, hogy a kezdődő “nyomozást” nem a gyerekek vezetik le (mint pl. Nemerénél), hanem Szíriusz, a gyerekek csak ötletekkel és tanácsokkal segítik, s ettől lesz hiteles az egész.

7. “Nyomozás.” Az, hogy valaki körül valami nincs rendben, s a dolog esetleg a Hold biztonságát veszélyezteti, egy gyors nyomozást indít el. Messzemenően másról van tehát szó, mint MNL-nél (RT 28), itt ui. nem szorványos rejtélyek és talányok jelennek meg, majd oldódnak meg konfliktus nélkül, hanem kb. 30-50 oldalon keresztül egy nyomozói folyamat révén egyre többet tudunk meg az ellenséges felnőttekről, s egyre nagyobb szabásúvá válik a kezdetben kicsiny rendellenesség, amely egyre-másra cselekedni kényszeríti hőseinket, ha többet akarnak a dologról megtudni.

8. Az is fontos, hogy itt már nyoma sincs annak a sűrítésnek, amiről az RT 64/5 ill. RT 65/12-ben szó volt: itt a történet és az egész sztori lassan, ráérősen bomlik ki. Annak a tengernyi rosszul kifejtett kalandnak sincs nyoma, ami MNL regényét jellemezte (RT 28/11).

9. Itt is megjelenik a valamiképp sérült (itt neurotikus elváltozásban szenvedő) őrült zseni, sőt tkp. az ő személye és tevékenysége körül bonyolódnak az események.

10.Kicsit csodálkoztam, amikor a szerző az elektromos erőtér ellen egy “húszmillió voltig” ellenálló szupravezető hernyótalpas önjáró terepjáróval védekezett, mint aki nem hallott soha a Faraday-kalitkáról.

11. “Hősök”. Az ifjúsági regény főszereplői már a történet legelején is megbecsült és köztiszteletnek örvendő személyek. Szíriusz “korábbi tettei” révén, amiről kevés szó esik, Kocsis Berci világhírű édesapja révén, s bizony Pierre is a szülei által, akik fontos és elismert pozíciót töltenek be a Holdon. Ezek a gyerekek tehát nem “Twist Olivér” lehetőségeivel és hátterével, hanem egy igencsak kiépített, sok erőforrást jelentő, és az olvasónak is átjövő, megbecsült, bizonyos fokig hatalmat jelentő státussal rendelkeznek, már csak ismertségeik révén is (emlékezzünk: ez az elitizmus azt a gyermekvágyat igyekszik kielégíteni, mint a tündérmesék, ahol a befogadó elsőrendűen fontos, király v. hercegnő, őérte s körülötte bonyolódik a történet).

12. Szintén érdekes része a regénynek, hogy nincs igazán gonosz karaktere (vö. “A jó második primátusa”, RT 50/10, ill. amit erről a 6. pontban írtam).

13. “Valamely szereplőnek van egy jellegzetes tulajdonsága vagy szófordulata.” Itt Liuna, a kislány hajtogat közmondásokat, amiket édesanyja mondott, s részletesen megmagyarázza őket. Vö. ezt például Don leleményes káromkodásaival Nemere István regényeiben (RT 76-81).

14. “A főhős visszatér bosszút állni”. Motívum. Ez sosem kicsinyes bosszú, l. pl a valahol már megemlített Sándor Mátyást, vagy Monte Cristo történetét. Itt az élet értelméről van szó (l. Tigris, Tigris (RT 61.)). E regényben a megismert “komisz” Antonio, aki éppenhogy egy nagy tragédiát elszenvedett zseniális elme, olyan ember, akit a fenti pozitív szereplőkhöz hasonlóan a bosszú mozgat, s ezért, ill. az őt ért veszteség okán - szimpatikus. És amikor felhagy a bosszújával, még szimpatikusabb lesz (vö. 11-es pont).

/B Ehhez kapcsolódik az ő szájából elmesélt élettörténet, amely a bosszú-motívumot feldolgozó regényeknek úgy tűnik, szerves része (a főhős elmeséli sanyarú élettörténetét, amin csontig illik meghatódni, ez itt a 188. oldaltól a 200. oldalig tart).

15. “A csapat együtt van, a probléma megoldva, jön a jutalom.” Miután Antonio szörnyű titka kiderült, a gyerekek barátságot kötöttek vele, a világ a helyére zökkent. Mindent elmondanak a Hold kormányzójának, aki a helyére teszi a dolgokat, elsimítja Antonio büntetéseit, neki adja a rombirodalmat a Hold felszínén, az elkötött graviplánt, egyszóval legitimizálja a pasit. A Lunamobil is a Holdon maradhat, és természetesen az elvezett Csibész - a robotpuli - is előkerül.

15/B Ez a jutalmazással egyenértékű legitimáció az ifjúsági regények egy nagyon fontos (!) vonása, ami félig pedagógiai jellegű, a felnőtt világ általi elfogadást, és a társadalomba történő zökkenőmentes beilleszkedést ábrázolja, fejezi ki és segíti elő.

16. “Kötelező hepiend”. Azt jelenti, hogy a világ végül is egy remek hely, jó dolgok történnek velünk, és végső soron a jó mindig elnyeri méltó jutalmát (a gonosz pedig megjavul).

Ez volt a második könyv, amit kiolvastam életemben, egész pontosan 8 évesen (az első egy Benedek Elek mesekönyv volt hét évesen, a harmadik Luigi Menghini Láncreakciója - kilenc évesen. Egyébként Menghini könyve annyira tetszett, hogy tíz évesen újraolvastam.). Születésnapomra kaptam 1983 tavaszán (azért emlékszem erre ilyen pontosan, mert az olvadófélben lévő hóban azidőtájt találtam egy szétázott törpös naptárt, ami éppen a 100. darabját jelentette a már akkor is igen terebélyes naptár-gyűjteményemnek - amitől aztán igencsak balszerencsés módon sikerült örökre megszabadulnom egy ugyanolyan hóolvadásos tavaszon tíz évvel később.)

Egyébként minden gyereknek el kellene olvasni ezt a könyvet. Nagy élmény.

E könyv hatására az akkori pajtásaimmal megalapítottam az FBSZ-t (Feltaláló Barátok Szövetségét - ez amolyan igazi komoly és hasznos testület volt, kb. a Magyar Írószövetség mintájára, 4 taggal), és három füzetet megtöltöttünk soha meg nem valósított “találmányokkal”. Az egyik félig-realizált ezek közül az “árammal feltöltött” vízzel működő lézerpisztoly volt (abból az elvől kiindulva, hogy a víz vezeti az átramot), szerencsére egyikünknél sem okozott komolyabb áramütést, amin huszonhat év távlatából is nagymértékben csodálkozok.

1. Maga az első mondat, a felütés, egy döbbenetes tényt közöl, s bevon ugyanakkor a cselekménybe is.

“Azzal kezdődött, hogy az Őszi Nagy Hajtóvadászaton három robotőzike átjutott a vadászok gyűrűjén.” (5.)

Nem szokványos nyitás ez, rengeteg információt közöl, és legalább annyi kérdést szül. Először is, a kezdő szófordulat (’azzal kezdődött’ ) mire utal? Mi kezdődött így, miféle fontos dolog, ill mi a metatörténet? Aztán bejön a képbe ez a szó: ‘robotőzike’, ami igazán érthetetlen, hiszen mi értelme robotizálni az őzet (mai eszemmel)? Meg aztán a való életben nincsenek robotőzek, és ha lennének, akkor sem lenne semmi értelme valamiféle Nagy Őszi Hajtóvadászaton vadászni rájuk, mert nem ehető a húsuk.

Sok kérdés felmerül tehát az olvasóban rögtön az első mondat kapcsán, s hirtelen talán még a társadalom kapcsán is, hiszen milyen civilizáció az, amelyben robotőzikék nemcsakhogy létezhetnek, de szabadon rohangálhatnak, sőt vadászhatnak is rájuk? Emberi társadalom egyáltalán? (Lám, milyen összetett gondolatok egy 8 éves gyerektől.) Fontos kérdések, ezektől érdekes még ma is a regény felütése. Ez a mondat nagyon jó kezdete egy érdekes és szórakoztató regénynek, s főként szokatlan, megdöbbentő információival hat.

2. A szerző a főszereplőt (Nagykópé Haspók - beszélő név (l. RT 64/1) anekdotákon keresztül (l. RT 64/12) mutatja be, így meséli el a tetteit, éppúgí ahogy Tenar az RT 44/2-ben (csak itt a szerző anekdotázik, nem a főszereplő). Az anekdota nagyon jól jellemezhet valakit.

3. A könyvbéli nevek általában beszélő nevek (Csípdmegfalva, Kékszömörce Erdő, Nagykópé Haspók), ez különösen hasznos, ha gyerekeknek íródik a könyv, mert segít élénken elképzelni a regénybeli helyszíneket, embereket, dolgokat.

4. A szerző érzékletesen és gyakran használ hangutánzó szavakat is (piff-puff; dirr-durr; “nagy-nagy csattogással nyomukban a hajtók” - ez már szinte nem is hangutánzó, sokkal inkább a hallásra alapozó hangulatteremtő rész).

5. Mivel tkp. meséről van szó, a regénybeli állatok emberi tulajdonságokkal bírnak: morognak, beszélnek, veszekszenek.

6. Élesen elkülönül a jó és a rossz (l. RT 63/17 - s ez ott is meseelem), azzal a kitétellel, hogy itt a “rossz” nem teljesen vérgonosz, sokkal inkább komikus, azaz inkább “komisz” s nem végletesen aljas.

7. A feltaláló különös dolgai mind valami ismert tárgy formájában - álcájában - jelennek meg (vö. RT 59/9 és RT 64/7): az uzsonnáskosár nagybőgő alakú, a szendvics összetéveszthető egy porcelántányérral, a repülő szuperkocsit Trabantnak hívják (magyarán azt hinné az ember, hogy egy ismerős dologról van szó, aztán hirtelen jön valami oda-nem-illő, ami teljesen megváltoztatja a dolog minőségét: akárcsak egy szó jelentését egy rosszul kitett ékezet). Az az oka ennek, hogy egy gyermek, aki éppen csak kezdő szinten ismeri az életet, alapjáraton felfedező üzemmódban működik, s a gyermeki világban minden tárgy több önmagánál, bele lehet látni a dolgokba azt is, amivé az potenciálisan formálható volna, illetve azt is, amivé sosem fog változni (szarból arany, kígyóból elefánt). A gyerekek amúgy is szeretnek dolgokat másként elnevezni, s aztán úgy játszani velülk, mintha valóságosan is azok volnának, aminek ők gondolják őket: elhiszik a mászókáról, hogy űrrepülő, a matchboxról hogy igazi autó, s az adott pillanatban a gyermek számára ez a tárgy tényleg az, aminek hiszi. Ennek a dolognak a felismerése áll a furcsa formájú, más funkciójú dolgok hátterében, s ez nagyon gyermekközelivé teszi a könyv vizuális eszközrendszerét (képi világát).

8. Komikum. Nemcsak a szituációk mókásak, de a karakterek is. A komiszok gyorsan megbünhődnek, ki lehet őket kacagni, mert egy kicsit gyerekek ők is. A groteszk szituációk is nagyon mulatságosak, akárcsak az, miként e kötet szereplői reagálnak rájuk (semmiképp se szokványosan, ahogyan azt a valóságban tennék - íme a “valóság” visszatükrözéses elméletének egy ismételt lukácsi kudarca.)

9. A fejezetek nagyon rövidek, mindössze 9000-16.000 karakter közöttiek, de a leggyakoribb a 10-12.000 karakteres. Következésképp sok is van belőlük (23 fejezet). (A pár évvel ezelőtti, igen hasznos Zsoldosdíj-kiírás változtatás óta (l. kisregény, RT 55/X) muszáj automatikusan számolom az olvasmányaim karakterhosszát, rossz érzéssel töltene el, ha nem tennék így. Megszámolom tehát az egy sorban lévő karakterek számát (általában negyven és hetven között van), megszámolom a sorok számát, ezt összeszorzom, majd megszorzom az oldalak számával. Ha sűrűn vannak a kötetben illusztrációk, általában elosztom a kapott összeget tízzel).

10. A fejezetek előtt pár soros összefoglaló található azok tartalmáról. Ez a nagy hagyománnyal rendelkező szerkesztési elv megkönnyíti az olvasónak a fejezet feldolgozását, kíváncsiságot kelt, valamint részesíti őt a már várt elem felbukkanásában rejlő esztétikai örömből is (l. Felician Marceau, A regény szabadon).

11. Szavak kifacsarása. (Pl. Japrikajancsik, Pancsalini, Sefüle Sefarkas). A csak hangulatában hasonló, de nem létező szó beszélő névként viselkedik.

12. Erre a meseregényre is jellemző az a fajta arj-tömörítés (tehát sűrítettség), és cselekménygazdagság, ami népmesei motívum, és amiről Romhányi (RT 29/12/1/D) ill. a Karcsi és a csokoládégyár boncolgatásánál írtam (RT 64/5). Említettem a 9. pontban, hogy a fejezetek nagyon rövidek. S ezekbe a rövid fejezetekbe mégis nagyon sok történés zsúfolódik; magyarán: cselekményesek. A szerző nem időzik el hosszan semmilyen eseménynél, nem részletez (l. RT 45/5), hanem sűrít, s leginkább az érdekli valamely eseményben, hogy mi történt utána. Ez alól még az anekdoták sem kivételek, amelyekben nagyon gazdag ez a regény. Igazság szerint sokkal jobban szervezett, gazdagabb fantáziavilágú és nagyságrendekkel jobb szövegnek tartom, mint a Karcsi és a csokoládégyárat, ami sablonos, egysíkú és kiszámítható.

13. Az érdekes mesevilág titka a különlegesség. Semmi sem az, aminek látszik, semmi sem köznapi, noha annak van álcázva. Itt van pl. az ötödik fejezet tartalma, a szerző tolmácsolásában:

Ötödik fejezet

“Amelyben általános elérzékenyülés közepette állatvédelmi ellenőrzés zajlik. “Nincs is zsák a kutyámban…” Nagykópé a barátságról mesél egy magas rangú madárijesztőnek. Egy pepita meg egy ló a hátsó vagonban.”

És végig ilyen.

14. Mozaikszerűség. Érdekes, de ennek a könyvnek nincs koherens cselekménye, legalábbis abban az értelemben, hogy lenne valahol egy alapkonfliktus, ami a kötet végére megoldódna (mint pl. Karcsi (RT 64) esetében). Elég szerteágazó a tartalma a kötetnek. Minden egyes fejezet különálló, s lazán kapcsolódik a többihez (valamilyen szinten azért nyilván kapcsolódik). Szereplők jönnek-mennek, de a 23 fejezet nem épít fel egyetlen nagy, “valamiről valamit elmondunk”-tipusú történetet. Ez a szerkesztésmód ismerős lehet a magyar filmeket kedvelőknek, ugyanis az utóbbi évtizedek egyetlen szórakoztató magyar filmje, amely nem volt keservesen szar, az Üvegtigris 1-2 épül fel nagyjából hasonlóan (A Kontroll se volt egy percig se szórakoztató számomra; ez a két dolog: szórakoztató és minőségi valahogy mintha nem fordulna elő együtt magyar fimben - kivéve a két Üvegtigrist). Apró, egymással lazán kapcsolódó részek, mint egy újkori dobozregény, s az összességük mégis több, mint a részek számtani összege. Az a fajta mozaikszerűségből adódó plusz-hatás, ill. kellemes atmoszféra lengi be így ezt a kötetet, mint Jack Vance Haldokló Földjét (RT 3/4-ben írtam a szereplők egybefonódásáról, most a mozaikszerűséget hangsúlyozom ezzel kapcsolatban, amiről ott nem írtam). Érdekes lenne egyszer mélyebben elemezni ezt a fajta írói módszert.

15. Az már csak az író játéka (l. RT 45/3) hogy a tündérszerű robotszakácsnőt Lolitának hívják.

16. Gyakorta úgy bukkan fel egy-egy szereplő, hogy valamilyen történettel vagy anekdotával van felvezetve (l. Krumpendlinszky, 44. old).

17. Itt is feltűnik a tinédzserszereplők mellett a kisállat, mint MNL-nél (RT és Romhányinál (RT 29), vagy majd Violánál (RT 101), és még sok egyéb helyen. Ez itt egy repülő puli (vö. RT 66/4).

18. Simai Mihály nagyon érett módon, némileg ironikusan, s pedagógiailag nevelő módon írja meg ezt a regényt. Nem arról van tehát szó, hogy odadob néhány látványos panelt a gyerekeknek, ami az életükkel kapcsolatos, mint a mostanában divatos Harry Potter filmek. Nem kollektivizál, mint MNL, és nem burkolt tanmesét ad át, mint Dahl. Sokkal inkább fanyar ironiával olyan jellemeket és tulajdonságokat absztrahál, olyan szituációkat jelenít meg, amelyek a gyermekek felnőtt mindennapjainak szerves részét képezik majd. Mindezt jóadag humorba, tréfába, komikumba és játékba csomagolja, de a mag nagyon is valóságos és komoly: ott van mögötte a diktatúra ábrázolása, a politikai börtönfogság, a köztörvényes bűntettek, a környezetvédelem, az iskolai erőszak, a magas szintű kultúrális és politikai környezet ábrázolása és kritikája, olyan lebutított szituációkban, amelyeket teljesen csak egy felnőtt, részlegesen és mesésen csak egy gyermek érthet meg (pl. hogy a szakácsnő neve, Lolita Margarita milyen konnotatív tartalmakat rejt, azt pl. csak egy felnőtt értheti (margarita egy alkoholos koktél neve - egy gyerek nem iszik alkoholt, és nem olvas az igazi Lolitáról).

19. Ez a regény is csapatot épít (l. RT 28/3), de itt nem kollektívek a történések, hanem minden kaland egyénekkel esik meg és mesélődik el. A csapatba bárki könnyen beépül, akár pozitív szereplő, akár olyan komisz felnőtt, akivel szemben a csapat képviselheti összetartozását. Néha ezek a komisz negatív szereplők is olyan komikusak, hogy szinte már ők is szoros hozzátartozóit jelentik a csapatnak (l. itt Pancsalinit, v. lásd a Kemény kalap és Krumpliorr c. gyermekfilmből a nála sokkal jobban ismert Bagamérit.).

Réka kedvenc gyerekkötete. Még a nyáron adta kölcsön, hogy elolvassam. Hát tehetek én róla, hogy az egyetlen könyv, amihez nagymértékben hasonlítani tudtam, az A nyolcadik utas a Halál???

1. Már rögtön a kezdeteknél feltűnik, hogy a szerző-fordító beszélő neveket használ: Picúr Karcsi, Bendő Bandi, Nyájas Viola, stb. Ez segít a gyerekeknek elképzelni a karaktert, és talán mondanom sem kell, hogy amint arról már szó volt, ez az elem más tipusú regényeknél sem szokatlan (RT 29/12/1/A, RT 32/4, RT 41/2, stb.)

2. A regény egy család, életük, hétköznapjaik vázlatos bemutatásával kezdődik. Magyarán mielőtt a történetbe belekezdene az író, rengeteg energiát fektet a mesealakok gondos bemutatásába. Romhányinál is így történt (l. RT 29/3).

3. A regénybeli szöveg kommunikál a regénybeli illusztrációkkal, hivatkozik rájuk, ezzel még közelebb hozza a gyerekeket, bevonja őket a történetbe, a mesék világába.

4. Abszolut igaz az a nézőpontváltás a nyelvezetben, amiről Romhányinál írtam (RT 29/5).

5. A regény nyelvezete is ugyanolyan tömör, mesei (RT 29/12/1/D).

6. Már a történet legelején összekapcsolja az író a főszereplőt egy dologgal (ez természetesen a csokoládé). Részletesen leírja a hozzá kötődő viszonyait, hogy milyen szerepet tölt be nála, stb. Ez egysíkusítja a kartaktert (l. Gombóc Artúr), de hát a mesei karakterek mindig kétdimenziósak, ún. “fekete-fehér karakterek”, a gyermeki értelem nem fogná fel, ha ennél összetettebben ábrázolódnának. Dahl jelen esetben a Karcsihoz rendelt dolog mellett megjelenít egy harmadik tényezőt is, ami kapcsolatban van magával Karcsival és a csokival, mégpedig lehetőségként jeleníti meg egy adott szükséglet (csokihiány) kielégítésére: ez pedig a csokigyár. Máris megvan az alapprobléma, nagyon egyszerű a képlet, s a továbbiakban egyszerű lesz végigvinni a mesét is.

7. Valami hétköznapi dolog “mitizálása”. Lásd már a Harry Potternél is. Segít a valóságot meséssé tenni, ha valamely hétköznapi tárgyat, amelyet elménk a valósággal kapcsol össze, varázslatossá, csodássá fikcionalizáljuk, mert akkor már egy-kettőre bent leszünk a mesében, észre sem vesszük az átmenetet (l. Jamie és a csodalámpa, megehető gumibot, stb.). Ez egy afféle mankó, olyasmi, mint a merész lejtésű lépcsősoroknál a korlát, amit megfoghatunk, és ami segít nekünk lejutni a mélybe, jelen esetben az álmok kifürkészhetetlen mélységeibe.

8. Minden fejezet egyébként horoggal zárul, a feloldás a rákövetkező fejezetben van.

9. Kreativitás és érzékszervi vitalitás. A gyerekeknek még sokkal fontosabb a világ felfedezése, mint a megváltoztatása. A felfedezést általában érzékszerveik útján teszik meg, s az igazi meseregény itt is újat tud adni nekik. Az íz irodalmi érzékeltetése például nem egy könnyű feladat, de a gyerekeknél elsődleges fontossággal bír. A különféle ételek és édességek ízleírása is nagyon fontos, mert ez az ő életüknek egy fokozozttan központi része (megetted a főzeléket?). A színes, érdekesen leírt, kitalált ételek számos jó meseregény részét képezik (Harry Potter minden ízű drazséja és békacsokija, Simai Mihály megehető tányérjai, jelen esetben pedig Vonka Vilmos úr ibolyaízű vattacukra és más finomságai).

(Az “ibolyaízű” szó külön fejezetet érdemelne, hiszen ez nem egyszerű szinesztézia, mert a gyerekek valóban szoktak néha virágokat enni (ill. megkóstolják őket), ez a dolog itt nagyon is gyakorlatias ).

10. Közvetlen hangvételt biztosít - mintegy a valóság leutánzásaképpen - a szövegben megjelenő gyermeki közbekiáltozás. Ehhez járul a narrátor, aki mesél a csokoládégyárról (az egyik nagyapa). A mesélő elválaszthatatlan a közbekiabálástól/közbeszólástól, a közbeszólás feltételezi a mesélés aktusát. Ez is az élőszót igyekszik utánozni.

11. A szerző előbb sok rejtélyt vonultat fel a Csokoládégyárral kapcsolatban - pl. hogy kik dolgoznak ott, ha soha nem nyit ki -, majd ad egy lehetőséget ezeknek a kinyomozására: a csokigyár hirtelen látogatókat fogad! És elkezdődik a voltaképeni történet.

12. Úgy látszik, az anekdota örök. Az író rengeteg humoros, érdekes anekdotát sző bele a szövegébe. Különös emberek különös cselekedeteiről ír, távoli s közeli helyszíneken egyaránt. Ez derüssé és változatossá teszi a szöveget.

13. A csokigyárba csak öt kiválasztott gyerek mehet be. Ezek kiválasztása sorsjáték keretében történik. A főhősön kívül a másik négy gyerek azonban elkényeztetett, rossz jellemvonásokkal rendelkezik, ezért ez az elem emlékeztet a népmesék “gonosz nővérek” sémájára, és a legkisebb és legszegényebb testvér esetére (l. Holle Anyó).

14. A nyertes sorsszelvényt csak a negyedik tábla csokiban találja meg karcsi. Ezért az első három csokoládé nemcsak késleltető funkcióval bír, de a népmesei hármasság is felismerhető benne (tulajdonképpen ezért is meglepő maga a nagyedik tábla, hogy az tartalmazza a szelvényt - ez pedig már túllépés a népmesei kereteken. Itt a három voltaképp négy.)

15. Érdekes dolog, de a meseregényben szereplő feltalálózseni, aki saját birodalmat alkotott a föld alatt, régi fantasztikus meseelem. Valami módon Nemo, Gróf Monte Cristo, Sándor Mátyás kései rokona, s a tudós világába behatoló gyerekek is emlékeztetnek eme távoli Verne-hősök vendégeire, akiket a régi francia regények oldalain végigvezettek birodalmukon az őrült különcök- Ezek a karakterek egyébként mind összefüggnek az igazságszolgáltatással - ahogyan Vonka Vilmos úr is teszi.

16. Versek és előreutalások. A könyvet versbetétek szinesítik, a rigmusok otthonosak és megszokottak a gyermekfüleknek, hiszen iskolában-óvodában is gyakorta előfordulnak. Itt a jövő történéseire tartalmaznak utalásokat, úgyhogy gyakorlatilag egy párhuzamos második szálként manifesztálódnak a történetben, amely már a többsíkú valóságábrázolás csíráját jelenti, vagy afelé nyit kaput. Egyes esetekben pedig az adott szituációt ismétlei el, tehát olyasmi szerepet tölt be a regényben, mint a görög drámákban a kar. Sok helyütt a tanulságot vonja le.

17. A könyvbéli feltaláló tulajdonképp a mesebeli jó tündér távoli, civilizált rokona, a találmányai a mesebeli varázslatok, varázseszközök mai előfordulásai. A csodálatos három menüs varázsrágó nem más, mint a mindent örlő malmocska, az el nem fogyó örök cukor pedig a ki nem fogyó varázsterítő. A mesebeli csodák itt találmányok formájában jelennek meg (akárcsak Simai Mihálynál).

18. A regény ezt követően egy korábban már bemutatott szerkesztésmódot követ: a Karcsival tartó gyerekek jellemükből kifolyólag egymás után hibát hibára vétenek, belekóstolnak valamibe, amibe nem lenne szabad, és el kell őket “szállítani”. Elkezd tehát “fogyni” a csapat. A szereplők egymás után esnek ki a képből. Hol is olvashattunk hasonlóról? Igen, pontosan ott. A nyolcadik utas a Halál (RT 45), illetve A Ragadozó (RT 48 ) című regényben, de jön majd később sok hasonló még (pl. A jó nap ez a halálra (RT 88 ). Ez a meseregény, szerkesztésmódját tekintve tehát szükségképpen rokon ezekkel a nagyon kemény akcióregényekkel, s megdöbbentő módon a fő szervező elv azonosságáról van itt szó, ami nem más, mint a valamivel szembeni elbukás ábrázolása. A Karcsi és a csokoládégyár emellett természetesen a tanmese pedagógiai funkcióját is betölti.

19. Új szavak alkotása. A gyerekek is szeretnek új szavakat létrehozni. (Igazából ők szeretnek csak igazán!) Ez segít kialakítani azt a közös nyelvet, amit együtt beszélhetnek a regénnyel (l. 4-es pont).

És hát örömmel közlöm, hogy Karcsival véget ért a külföldi regények sora e blogon belül. Azt hiszem, minden számomra fontos regény szóba került, sőt pár olyan is, ami nem igazán érintett meg annyira. Hatvan külföldi - 57 angolszász, ill. Verne tekintetében három francia - regény került itt bemutatásra. A nyelvterület-választás részben tudatos volt, főként azért, hogy ha valamilyen kényszerítő körülmény folyamán mégiscsak el kellene őket olvasnom az eredeti nyelven, ne essek túl nagy pánikba. Így maradtak ki a visszaadhatatlan olasz regények (luigi Menghini például), az oroszok (Szergej Sznyegov), a németek, stb. Ezután már csak magyar sci-fi írók regényeiről írok.

1. Ez a regény is azzal kezdődik, hogy magával ragad valamit a köd, ezúttal egy olyan tengeri hajót, amelyen színészek utaznak. S bár az előző Christie Golden kötet (RT 62) kapcsán erről nem szóltam részletesebben, voltaképp az is, és ez is egy szürkületi zónás utazás. Talán még erőteljesebb is, mint az RT 35/3-ban. Nézzük meg most ennek a másik fajta szürkületi zónás “határátlépésnek” a jellemzőit:

- A ködbe lépést mindkét esetben megelőzte egy haláleset, melynek nyomán a szereplők megváltoztatták korábbi szándékaikat (= félbeszakadó történet), s új céljaik elérésére adott pillanatnyi lehetőséget a köd, mely elrepítette őket (Jandert bosszúhoz segítette, a hajót az elfvárosból történő meneküléshez)
- A köd borzalmakat rejt; nyomasztó érzéseket szül, s igazi veszélyt jelent a benne utazóknak.
- A ködön túli világ látványilag is más: sötét, sivár és vad, veszélyes, és zömében jellemzően gonosz (vö. effektek - l. még 11-es pont). Igazi kontrasztot jelent a ködön inneni világgal szemben.
- A szürkületi zónába csak egy irányba visz az átjárás: visszafelé nincs út, vagy legalábbis nem esik erről szó. Ha a köd elragadott, nem lehet visszatérni a napfényes oldalra többé, az elragadott örökre a sötét föld foglya marad
- A köd “él”, természete, tettei és szándékai vannak
- A ködnek kissé mefisztói vonása is van: látszólag teljesíti a főhősök hirtelen, meggondolatlan vágyait, de szörnyű árat kér érte. Olyan tehát, mint valami élő misztikus erő.
- A főhősnek minden kapcsolata megszakad a régi életével, s teljesen új, sötét korszak kezdődik.

2. Ahogy az előző kötet főként a szláv nevekkel bonyolódott (RT 62/11), ennek a regénynek a francia nevek kölcsönöznek hasonlóan különös atmoszférát (fantasyban ui. ez valóságelem, ld. 62/7-es pontot).

3. Néha úgy is lehet ábrázolni egy karakter belső változásait, hogy összekapcsoljuk azokat bizonyos kinézetbeli változásokkal. Ahogy Wilde regényében, a Dorian Gray arcképében a belső, jellembeli torzulás tükröződik folyamatosan egy festményen, illetve amiként Pinokkió orra növekszik minden apró hazugsággal, ahogy Hulk lesz egyre izmosabb, miként a dühe növekszik; - no, ez már majdnem hasonló, noha mégsem az: itt a belső jellemváltozást tükröző külső változás már adott, tehát nem éppen most zajlik, illetve nincs szoros összefüggésben egyetlen lélektanilag kiemelt, nagyon rövid és a regény - vagy történet - szempontjából fontos időpillanattal. Talán a Dorian Gray áll a legközelebb ehhez a fent említett irodalmi művek közül, noha ott sem teljesen erről van szó.

A/ Itt a valaminek a megtörténtét jelző egyedüli (beavatási) külső nyomról van szó - amikor egyetlen külső (korábban nem létezett dolog) árulkodik csak a változás megtörténtéről. (Mint amikor Chon Go Ku-nak a Dragonballból aranysárga lesz a haja.)

E regény főhősnőjének, Larissának, hatévesen fehéredett ki a haja, akkor kapta a mocsártól a “beavatást”, ám ez - természetesen - csak a regény végén derül ki. Mindaddig Larissának pusztán furcsa megkülönböztető jegye a fehér haj (mint a táltos hat ujja.).

/B E regény egyik mellékszereplője - egy énekesnő - a regény első részében végig nem képes kiénekelni egy hangot. Ez egy fontos, de apró részlet. S amikor élőhalottá változik a lány, tökéletesen kiénekli azt a bizonyos oktávot, és a főhősnő - Larissa - innét tudja meg, hogy a társnőjével bizony valami nagy baj van.

/C Egyébként ez éppen az ellentéte annak az amerikai sportfilmekben - és sportregényekben - megszokott sztereotípiának, mint amikor a táncos főszereplő nem tud egy figurát, de a nagy táncversenyen pontosan és szépen előadja, vagy amikor a kis jégkorcsolyás lány mindig elesik a szaltó után a jégen, de a nagy versenyen kifogástalanul előadja; Ronbin Williamset is láthattuk hasonló szerepben, amikor a Most kapd el, Jack! c. filmben elkapta a superbowl meccsen azt a labdát, amit korábban sosem.

Itt mindez negatív módon nyilvánul meg, annyi különbséggel, hogy a sportfilmekben egyszeri nagy alkalomról van szó, míg e regényben az énekes hölgy élőhalott voltánából kifolyólag teljesen hatástalanul adja elő a nagy jelenetet - itt mást jelent ez a dolog, máson van a hangsúly teljesen, s a hatás sem a technikai fejlődésből adódik.

4. A regény tetőpontján Larissa egyetlen szédületes táncot lejt, amellyel minden zombit visszaküld a teremtőjéhez. Vigyáznia kell azonban - ez a tánc könnyen elragadhatja, és akkor ő is elpusztul. Ez a motívum, a szenvedélytől túlfűtött személyiség, önmagunk felélése szintén gyakori elem, hatása az érthetetlenségből és a visszafordíthatatlanságból fakad. Az önmaga farkába harapó világkígyó a teljes létező teremtett világ mágikus jelképe, de emlékezzünk csak a Hoffmann meséiben Olympia szédületes táncára, mely a géplány megsemmisülésébe torkollik, vagy az egyes rovarok (pókok, sáskák) nászára, amelyben szintén fellelhető ez a suicid elem.

5. És végül itt van a “valamely szereplő a csapatból nem az, akinek látszik”-elem, amely némileg rokonságot tart a “belső ellenség”-motívummal, amelyről az RT 46/7 alaltt, Foster Alienje kapcsán beszéltünk(tem). Itt a kapitány, Dumont jellemében - ill. múltjában - van valami titokzatos vonás, ami a megbízható szereplővel kapcsolatban egyre nagyobb nyugtalansággal tölti el az olvasót. Ez egy fontos thrillerelem. (Egyébként gyakorta torkollik egy másik toposzba, l. RT 24/10.)

6. Ugyanilyen fontos, nyugtalanságot okozó jelenség, ha egy veszélyes szituációban (ami itt pl. egy gyilkos mocsár) a csapat biztonságáért és életéért leginkább felelős “legerősebb” karakter belső ábrázolásakor az író hangsúlyt enged valamiféle pszichikus zavar ábrázolásának. Innentől fogva megmérgezi a történetet, mert ha az olvasó tudja, hogy a túlélés szempontjából legfontosabb karakter jelleme ingatag (esetleg “fertőzött”), és vészhelyzetben nem biztos, hogy számítani lehet rá, onnantól fogva szorongással fogja szemlélni azokat a szituációkat is, amelyek alapjában véve “biztonságosnak” tűnnek.

7. Tündérmese. Bár dark fantasyról van szó, ez a regény mégis a maga klasszikus értelmében vett tündérmese, beszélő állatokkal, növényekkel, csodákkal és tündérlánnyal a legsötétebb mocsár (erdő) közepén.

8. Van ebben a regényben egy motívum, mely “a mester felkészíti a tanítványát” névvel jellemezhető, és sok filmben, regényben, irodalmi alkotásban szerepel (Karakte Kid, Kick-Boxer, Star Wars IV., stb.). A mester által felkészített hős minden esetben egy olyan gonoszt tér vissza legyőzni. akit korábban már ismert (itt Dumont kapitányt), de akkor még nem voltak meg az eszközei a hatásos szembeszállásra. Fontos aspektus, hohgy ez néha kombinálódik a félkészületlenséggel és az időhiánnyal is (l. Star Wars IV).

9. A kötelező effekt a nagy összecsapás előtti személyes (szex) jelenet, amit ebben a regényben is elkövet a szerző. A tragikus él is megvan, ami a pár közötti kötelező szerelmi jelenetet követi: az egyik szerelmes halála. Ez egy elég régi irodalmi elem (l. Rómeo és Júlia, de némi fantáziával Odüsszeusz és Kallisztó is ide sorolható, hiszen Odüsszeusz távozása ott is véglelges).

10. Itt is megfigyelhető az az elem, amit korábban az “erős ellefélel történő szövetség” gyanánt már korábban U. K. LeGuinnél levezettem (RT 43/8/B).

11. És természetesen ebben a regényben is találhatóak effektek (pl. eső, villámlás történik a Holtak Urával történő találkozáskor, romos ősi kastély, stb. (l. az előző bejegyzést: RT 62/8.).

12. “Senki sem az, aminek látszik.” Asimovnál mint “leplezést” emlegettem ezt (RT 59/9). Olyan elem, amit sok regényben nyomon követhetünk, de konkrét példaként mégis most egy olyan regényt hoznék fel, amelyben ez a dolog hasonlóan tisztán és nyomon követhetően jelenik meg, és sokan nem gondolták volna, hogy ide beemelhetem: Viola Zoltán Lidércgyermekek című munkájáról van szó (RT 101), amelynek hatásmechanizmusába is beépült ez az elem. Ott is, ha szértnézünk a főhősök között - mint egy jó krimiben -, csak a regény vége felé tudunk meg minden fontos dolgot, s az olvasás során lassanként változnak át a fő karakterek valami egészen mássá. Így rántódik le itt a lepel lassacskán Dumont kapitányról is, akiről kiderül, hogy rabszolgatartó és tömeggyilkos, a jobb kezéről kiderül, hogy egy sötét lelkű bérgyilkos, a hajóra felkéredzkedő idegenről pedig hogy zombi mágus. S természetesen a főszereplőről, Larissáról is kiderül, hogy varázslónő, s gyermekéveit a mocsárban töltötte, ismeri ott már mindenki, különösképp a szerelme, akit mindenki embernek gondol, holott egy pozitív érzelmeken élő kis fénygömb.

13. “Az elválás és ismételt találkozás romantikus toposza.” Ez főként szerelmes regényekre jellemző motívum. Egyébként ez az egyik kedvenc sztereotípiám, sok írásomba beleszőttem saját magam is. Larissa e regényben megismerkedik igazi önvalójával, varázslói “kiképzésben” részesül, majd visszatér korábbi barátai, ismerősei és ellenfelei közé, hogy bosszút álljon a kapitányon (korábbi hős “védelmezőjén” ) és a zombimáguson. A fordulat tehát 180-fokos. Ez a visszatérés motívum egyébként nagymértékű egyezést mutat azzal, amiről az RT 50/1/E-F pontokban írtam. Az egyezés alapja a belső változás, amely a főszereplővel a távozás időszaka alatt történik.

14. “Egy technikára alapozott küzdelem.” Ez az, amiről Bruce Lee azt írja a Jeet Kune Do-ban, hogy soha ne próbáljuk ki. Biztosan ismerős mindenki számára, aki gyakran jár moziba: a főhős a mesterétől tanul egy bizonyos csodálatos és hatalmas erejű technikát (l. pl. Karate Kid, Dragonball-sorozat, ami szinte csak erről szól, de ilyen a Star Wars 4. epoizódjában a Halálcsillag elleni vadásztámadás, ahol a győzelmet egyedül úgy lehet kivívni, ha a hold méretű űrbázis hőkivezető csövébe protontorpedót lőnek. Az is egyetlen technikára alapozott harc (győzelem)), amit aztán alkalmaz a győzelem érdekében.

Ugyanennek egy másik formája jelenik meg e regényben is, amikor a Holtak Ura megtanítja Larissának a Holtak Táncát, s a lány a regény csúcspontján (ahogy erről az 4. pontban már volt szó), eljárja ezt a táncot, s csak így, ezzel a technikával lesz képes győzelmet aratni, az egész regény erre a táncra van kihegyezve, a legtöbb történés célja ennek megalapozása.

15. “Három próba.” Népmesei elem. A Holtak Ura, mielőtt átadná a 14. pontban leírt technikát Larissának, három próba elé állítja. A főhősnőnek így alkalma van megmutatni ügyességét, rátermettségét és kvalitásait, a befogadó pedig részesül a főhős kiválasztottságának lelkesültségéből. Sok népmesében - és műmesében - a csodafegyver (pl. a Csillagtőr a Támadás a krull bolygó ellen c. filmben) megszerzéséhez (pl. élet vize) kell a három próbát kiállni, ez bizonyítja, hogy a megszerzett eszköz vagy képesség csakugyan rendkívüli, s csak az erre méltó kiválasztott kevesek birtokolhatják.

16. “Forradalmi végkifejlet”. Főként az elmúlt éra idején volt népszerű, de megtalálható különböző amerikai filmekben (pl. Indiana Jones és a Végzet Temploma, Star Wars VI., stb.) is. A “tömeg felszabadítása” a francia forradalom óta legitim része az irodalomnbak, főként a romantika alkalmazta, s az egyenlő emberi értékek, a szabadság, és a jó primátusának mítoszát népszerűsíti a fajok emancipációja által, a hatóerejét is jórészt ebből nyeri.

17. “Jók és Rosszak különválasztása.” A végső csata előtt - s ez egyébként apokaliptikus elem (l. RT 61/14, RT 59/7 és RT 11/6) - a jók és rosszak nagyon élesen elkülönülnek, az író Larissa vagy a kapitány oldalára állítja a korábbi szereplőket. Az egyik oldalon állók győzelmet aratnak, a másik oldalon állók pedig zombivá válnak és elbuknak. Mesei egyszerűséggel történik tehát minden, mivel valóban meséről van szó; nincs semmiféle olyan bonyolult belső konfliktus, mint pl. Fosternél a belső ellenséggel (l. RT 46/7-8.) vagy más eféle, ami bekavarna a tiszta szerkezetbe.

Nem teljesen Hamlet, csak a bosszú-elem hasonló benne. Merthogy itt is egy töketlen, hezitáló bosszúállásról olvashatunk - csak éppen vámpírmértékkel. Christie Golden mindazonáltal minőségi fantasyt írt a témából. Ez az egyik kedvenc fantasy-kötetem.

1. A történet egy mágikus eszköz létrejöttével indul. A nagy erejű amulett teljesen kimeríti a papot, aki megalkotja, kiszívja a férfi életerejét. Ez a motívum - valaminek a megalkotása ill. hogy valamely nagy tett végrehajtása csak az élet feláldozásával lehetséges - ismert és gyakran használt irodalmi sztereotípia. Gondoljunk csak a Fehérlófiára, aki addig szopott az édesanyjától, míg az teljesen el nem sorvadt, és el nem pusztult; de “cserébe” páratlan erejű hőst hozott a világra. Ilyen életet követelő tett volt Árpád apjának, Álmosnak is az őshaza határában történő föláldozása, ha jól tudom. De ilyen áldozat volt - meséről lévén szó -, a valaha nagyon népszerű, de nagyon sokat is támadott Dragonball c. rajzfilmsorozatban a “Zseniális Teknős” nevű karakter halála is (aki egy kung-fu mester volt), aki élete árán kényszerítette volna vissza a Sátánt az őt fogva tartó agyagköcsögbe, ám a legfontosabb pillanatban elbaszta. (Kiegészült tehát a dolog a tragikus hős hibájával, amiről az RT 16/3 -ben írtam bővebben. Így Zseniális Teknős önfeláldozása ott értelmetlen maradt, ami egy nagy hatású epizóddá tette azt a részt).

Ez tehát egy nagyon erőteljes hatáskeltő mechanizmus, egy élet feláldozása árán teremteni valami újat és jelentőségteljeset (egyébként ehhez hasonló a szörnyek születése is az Alien sorozatban (L. RT 45-48.)).

2. Christie Golden is alkalmaz olyan idegen szavakat a regényében, amit nem magyaráz meg (a jelentését), de itt az ismeretlen szó funkciója más, mint az eddig vizsgált regényekben. A bolond lány egyetlen szava, amit a nevén kívül az őt gondozó vámpírnak mond, ez: ‘Serie’. Kitalálhatatlan, mit akar ez jelenteni, mire utal, vagy név-e valójában. Ezáltal is teljesen rejtélyes és homályos lesz akárcsak a bolond lány teljes világa, vagy élettörténete, amiről harminc regénybeli év alatt semmit sem tud meg az olvasó (sem a főhős elfvámpír).

3. A lány halála egy visszavonhatatlan veszteség, mindazokkal az emocionális tartalmakkal, amelyekről e blogon belül többször is volt már szó (RT 24/14; RT 33/10/#2; kiváltképp az RT 47/6).

4. Ahogy arról egyszer már szintén beszéltem (l. RT 55/6), a cigányok egyfajta misztikus összekötő kapcsot jelentenek két társadalom között. De amíg a fentebbi műben a civilizáció és a civilizálatlanság, itt a jóság és a gonoszság közötti átjárót képezik.

5. Ravenloft köde ismét egyfajta szürkületi zónába csaló szerepet tölt be, a főhős hirtelen egy gyökeresen más helyszínen, történetben és szereplők között találja magát. A különbség itt annyi, hogy van némi folyamatosság a bevezető történettel, mert e regény cselekménye annak a következménye (misztikus okai vannak, egyfajta tanulsága a korábbi tetteknek és kívánságoknak a szürkületi zónába lépés, így tkp. rokonítható a tanmesékkel).

6. Érdekes magának a vámpírnak a figurája. Egy korlátlanul jó lény (elf) lesz korlátlanul rosszá (vámpír). Ez olyan éles ellentéteket tartalmaz, amelyek hatására személyiségének (amely tettekben létezik) igen súlyos döntéseket kell hoznia, az pedig mindig egyfajta drámai konfliktus, aminek az ábrázolása igen erőteljesen meghatározza a regény értékét (pozitív irányba tolja).

7. Jonder Sunstar - így hívják a vámpír elfet. És ez bizony a fordító bűne. Amikor másfél évvel ezelőtt az RT 1-ben arról írtam, mennyire nem illik egy Tünde felbukkanása egy olyan sci-fibe, amely űrcsatákról és űrbéli kalandokról szól (vagyishogy mennyire életidegen és szokatlan volt a feltűnése), valami hasonló dologra gondoltam, mint ami it történik. Mert ahogy ott (az RT 1/4-ben) egy elf lehet, hogy megfelelőeen beépült volna a sztoriba, és az egész valamennyire diszharmonikusan, de “elment” volna, egy Tünde már nem maradhatott meg. Akkor ezt ahhoz hasonlítottam, mint amikor valaki hapax legomenont használ, most azonban látom, hogy nem egészen volt ez találó. Az lehet inkább az itteni angol kifejezés és az ottani Tünde életidegenségének a hátterében, hogy asszociációs zavart idéz elő a befogadóban. Valahogy úgy történhet ez, hogy van mindenkinek egy reális élete, amelyben az angol nyelv és szavai ennek a valóságnak a részei. A science fiction pedig erre a valóságra alapoz, ahogy erről az RT 35/11 -ben szó volt a sci-fi és fantasy eszközrendszere kapcsán. Egy science fictionben teljesen rendjénvaló, ha egy szereplőnek (akár beszélő) angol neve van (pl. Luke Skywalker), mert a science fiction a valóság igényével lép fel, és az angol nyelv a valósághoz tartozik. Teljesen más a helyzet ellenben a fantasyval, amely sosem lépett fel a valóság igényével, ezért ott egy olyan tárgy, gondolat, vagy nyelv szerepeltetése, amely mindennapjaink része, megzavarja, funkciójában okozva inkongruenciát, a mese világát; elszakítja olvasótát eszképizmusától, és ez így nem lesz túl jó. Itt bizony e főhős nevét szerintem akár Napcsillagnak is lehetett volna fordítani, mert az már többé-kevésbé elfnév, s az RT 1-ben ugyanúgy a Tündét egy hegyes fülü idegenként kellett volna ábrázolni, mert az nem hozza be a hihetőségre törekvő sci-fi világba a mesét.

8. Effektek. A regény “klasszikus” nyomasztó atmoszférájához hozzájárul a sztereotípiáknak, illetve a nemzeteken/nemzetiségen túlmutató archetipikus elemeknek a használata. Ezeket nevezem effekteknek. A kastély, amelyben a vidék vámpír-önkényura lakik romos és elhagyatott, pókhálókkal a falakon, lovagi páncélokkal az ajtók előtt, zöld penésszel a szuvas tölgyfa-bútorokon, szétfoszlott selyemfüggönyökkel, a poros termekbe vízszerűen befolyó ezüstös holdfénnyel, élő csontvázakkal a termitköves folyosókon, kormos vízköpőkkel és hollófejű ajtókilinccsel, lepattogott freskókkal a termek falán. Ez mind fontos effekt, ezekből alakul ki a háttér. Ehhez jönnek a további sztereotípiák: halványsápadt, fátyolozott szűzlány az áldozati szobában, elhagyatott kőtrónus, denevérré vagy köddé változó vámpírok, farkasok, szorongó falusiak, halottfehér, koporsóban alvó földesúr, sötét, riasztó, ellenséges erdő a vár s a falu körül, s természetesen maga Ravenloft köde, amely maró és mérgező, s nem is lehet másként közlekedni benne, mint eltévedve.

Mindezek az effektek alapozzák meg magának a történetnek a borzongató auráját (hátterét), s adják nyomasztó atmoszféráját. Mindez a “vámpír-mitológia” pontos ismeretéről, illetve szakszerű alkalmazásáról tanuskodik. Ez a regény semmivé válna ezek nélkül az elemek nélkül.

9. “Kirakós.” Mozaikdarabkák + idő + megoldás, amit mindenki tud. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy központi szál, mint egy krimiben a gyilkosság, csak itt többé-kevésbé nyilvánvaló magának a titoknak (a gyilkosnak) a kiléte. Mint a Hamletnél. Még világosabban, arról van szó, hogy a sötét birodalomba tévedt elfnek bosszút kell állnia valakin, de “nem tudja” kin és mikor, holott nyilvánvaló, hogy csak és kizárólag a környéket rettegésben tartó vámpírúr lehet az ellenfél. Eképp egy kicsit hamleti lesz a felállás, azzal a lényeges eltéréssel, hogy itt a bosszú nem a főhős tépelődése miatt késleltetődik a végtelenségig, hanem azért, mert “nem tudja” (az író akarja így) a főhős, hogy a bosszúra méltó tett elkövetője csakis a vámpír kastélyúr lehet. Ami pedig egészen nyilvánvaló. A dolog mindenesetre nincs kimondva, és ez így mindjárt egy rejtély is, egy ősi családi titok része (amelyről bővebben a 16. pontban lesz szó), és az író apró kis nyomokat helyez el a szövegben, s ahogy a történetben haladunk, úgy áll össze ezekből a mozaikdarabokból a “nagy kép”, a korábbi szétszórt részecskékből kirajzolódnak a vonalak. Hogyan kell ezt elképzelni? Ez egy technikája a családi titok leleplezésének, amiről a 16. pontban lesz szó. Például van egy felirat az egyik kapu fölött, ami annyira kopott, hogy csak pár betűt lehet felismerni belőle. A főhős elkezdi tisztogatni (nagyon lassan halad, - évtizedek telnek el közben), s egy idő után a szöveg egyre felismerhetőbb lesz. Miután az író háromszor-négyszer visszatér erre a motívumra (sarokpont; RT 61/25), az olvasó már biztos benne, hogy fontos üzenetet tartalmaz a felirat. S a teljes szöveg meg is jelenik a regény végén, s valóban hozzásegíti főhősünket a rejtély megfejtéséhez. Kicsit hasonlít ez Dorian Gray arcképéhez, mérmint az idő és a változások tekintetében, vagy Balsac Szamárbőréhez: amint egyre mélyebbre hatolunk a történetben, annál jelentősebb magán a vizsgált ill. ábrázolt tárgyon (pl. festményen) a változás, ami egyúttal összefüggésben van a regény fő mondanivalójával, ill. annak megértésével.

Vagy ott van például a fővámpír által varázslattal lezárt szoba, ill. kinyithatatlan ajtó, amely titkokat rejt, s ez is egy régi sztereotípia (+sarokpont). A Kékszakállú herceg vára c. színműben (operában?) találkozhattunk vele, s itt is hasonló funkciót tölt be a szoba: ahogy telik az idő, az író mind többször visszatér rá, s a legfőbb titkokra és szörnyűségekre valóban ott derül fény.

Ugyanilyen visszatérő és fejlődő mozaik-kirakó maga a családi történet is, amely az idő haladtával mind jobban kirajzolódik, vagy akár Jander visszatérő álmai (ez is sarokpont), amelyek segítenek összetettebb hellyé változtatni az olvasó számára ezt az egész képzeletbeli világot.

10. “Kedves ellenségem.” vagy “Egy ágyban az ellenséggel” - ez egy olyan szituáció, amit thrillerekben, rémregényekben, de még mesefilmekben és szappanoperákban is előszeretettel és gyakorta alkalmaznak, mert nagyon erőteljes feszültségeket ébreszt, illetve kiválóan alkalmas azok kiváltására az olvasóban. Jelen történetben ez úgy valósul meg, hogy a Ravenloft ködén át idegen területre érkező Jander az ott uralkodó Drakula-féle vámpír kastélyába kényszerül, ott kell vendégeskednie évtizedekig. Namost egy fedél alatt, egy városban élni valamely pszichopatával, szörnnyel vagy zavart személyiséggel, ez thrillerelem (l. pl. Egyedülálló nő megosztaná, Szoba kilátással, stb.). A nyomasztó viszonyokat növeli, ha az ellenfél (főgonosz) jóval erősebb a főszereplőnél, magyarán az gyakorlatilag a hatalmában van, mégis eljátsza, s ezért a főszereplőnek is el kell játszania a “milyen jóban vagyunk” - szituációt (vagy ahhoz valami nagyon hasonlót). Tehát az ellenséggel való viszony nem egyértelmű félelem, hanem rejtett ellenségeskedés: a saját viselkedésünktől függővé tett félelem ábrázolása, ami a lehető legnyomorultabb dolog a világon, mert az embert képmutatásra kényszríti, így önmagával szemben is bizonyos őszintétlenségre, amely folyamatos és egyre fokozódó stresszhelyzeteken és rendkívül feszült szituációs gócpontokban koncentrálódik. Magyarán szólva sokkal szenvedésteljesebb dolog valamely szituációban, belső kényszerből saját értékeink és morálunk alá helyezni magatartásunkat (mert ez nem más, mint nyüszítés és a sarokba kuporodás, nagyon nyomorult dolog), mint tisztán félni valakitől vagy menekülni valami elől, avagy netalán félelemből szembeszállni vele.

11. Érdekes, hogy a regénybeli szereplők általában véve szláv nevűek. Jander, a főszereplő angolszász vezetéknevű (Sunstar), a főgonosz Stahl németes hangzású névvel rendelkezik. Mindez fokozza a regény különös atmoszféráját, a nagyon erőteljes kontrasztokat (jó-gonosz; éjjel-nappal; stb.) illetve - tekintettel rá, hogy az összes többi szereplő szláv nevű, a cigányokat is beleértve ebbe -, egy kissé keleties, középkorias hangulatot csempész a történetbe, hisz az USA és az angolok számára a falvakat éppily módon sanyargató Drakula is erősen kötődött a Kelethez (Moldva, ha jól tudom, ma Oroszország része). Éppen ezért tartom még ezek után is érvényesnek azt, amit a 7. pontban írtam, a Sunstar névvel kapcsolatban: ezeket a szláv neveket hozzá lehet kötni a keleti vámpírmítoszokhoz, de a Sunstar nevet - hát azt soha.

12. Retrospektivitás. Szintén főként thrillerelem (nyilván az ott erőteljesen meglévő titok-mozzanatok miatt, amelyek késleltetve magyarázódnak), és talán a legélvezetesebb részei ennek az igazán mély és tartalmas, komoly könyvnek a visszamenőleg elmesélt szálak, élettörténetek. Rengeteg olyan betéttel találkozik az olvasó, amelyik nem Allways, hanem valamely szereplő korábbi életútját bemutató valóságos kis novella, beépített történésekkel, mint pl. a Hegylakó esetében (RT 11/16 ; vagy Viola Zoltánnál (RT 101/8 ). Így válik lassan világossá az események háttere, hogy kik ezek a szereplők, miként, hogyan alakultak ki azok az áldatlan állapotok, szokások és sötét helyszínek, amelyekről jelen pillanatban olvas a befogadó.

13. “Végtelen késleltetés.” Talán ez az egyik legfontosabb jellemvonása ennek a regénynek, a beépített történetek mellett. Ha egy mondatban össze kellene foglalni a regény tartalmát, annyit lehetne mondani, hogy “Egy elf vámpír beleszeret egy őrült lányba, s amikor az meghal, bosszút fogad, amit nem sikerül beváltania a lány őrületét okozó vámpírúron.” Ebbe minden benne van. Erre a bosszúra is felépíthette volna a történetet a szerző. De nem. Inkább némiképp - ismét csak hamleti módon -, sokkal több hangsúlyt fektet a moralizálás és az apró részletek bemutatásának. Az olvasó egyre csak várja a borzasztó várúr végzetét, ami egyre csak nem történik meg, ám itt - a Hamlettel ellentétben - az is hamar kiderül, hogy miért (l. 23-as pont). Mindazonáltal a késleltetés elnyújtása egy végtelen álommá (rémálommá) konzerválja ezt a ködszerű regényt.

14. Az előző ponthoz szorosan kapcsolódik, de mégsem azonos azzal, amit én csak úgy nevezek, hogy “elkanyarods a fő témától”. Bár az egész regény egy bosszúra épül, a szerző a történet legnagyobb részében nem erről ír, hanem háttérismereteket közöl, atmoszférát teremt, beékelt történeteket jelenít meg, álombeli eseményeket mutat be, illetve a mellékszereplők cselekedeteit írja le. Minduntalan eltér a fő mondanivalótól. Mindez hozzájárul ahhoz a végtelen késleltetődéshez, amiről fentebb írtam.

15. Levelek, naplók. Ez is főként thriller-motívum. A visszaemlékezés és az információk közlésének egyik legjobb módja, ha a főhős leveleket, naplókat talál, mert ez egyszerre magában hordozza a leleplezéstől való félelem feszültségét, egy másik, személyes és intim valóság érintését, és annak megsértését, valamint a titkot, hogy miért vannak ott ezek a feljegyzések, kik és miért írták őket? Maga az ábrázolt történet is képileg jelenik meg, s egy beágyazott külön betétnek tekinthető.

15. Minden egyes igazán feszült thriller- illetve rémregény mélyén egy családi dráma rejtőzik, vagy valami hasonló. Illetve annak kellene rejtőznie (hacsak nem a naturális erőszakábrázolás a fő írór cél). A régi viszonyok, családi titkok leleplezése, illetve lelepleződése, amelyek magyarázatot adnak és kulcsot jelentenek a jelen sajtáságos eseményeihez, fontos feszültségfokozó elem, tulajdonképpen ez az, ami minden rejtély és izgalom alapzatát jelenti. Itt a lelepleződés lassú és vontatott módja a fontos, illetve a karakterek megfelelő mélységű dimenzinálása, mert enélkül meghal a dolog. Fontos, hogy a karakterek lassacskán alakuljanak át valami mássá a róluk megtudott dolgok fényében.

Az információknak tehát lassan kell érkezniük, óvatosan alakul ki a teljes kép, még inog, mindig rezeg, sokáig bizonytalan, ámde ennek fényében azok az alakok, akikről szó van, folyamatosan változnak, alakulnak mássá a szemünkben, arttól függően, hogy éppen miket tudtunk meg róluk.

Egy fordított karakterábrázolási folyamattal van tehát dolgunk - míg alapesetben valamely szereplő nagyjából a regénybeli idő során valamilyen jelleműnek felvázolódik, itt csak a regény végén derül ki, a visszamenőlegesen bemutatott történésekből, hogy ki is a korábban megismert alak valójában. A titok a személyiségben van elrejtve, s ebben áll ennek a témának az ereje. Amíg Vernénél a lövészklubb elnökéről már az első alapos bemutatás után tudjuk, hogy kiféle-miféle, s mit várhatunk tőle (és ez még a jóval később írt harmadik folytatásban sem változik), addig, hogy egy igazi thrillert is említsek, a Halálsoron c. Stephen King regény filmváltozatában (a regényt sajnos nem olvastam) eleinte abszolut fogalmunk sincs, ki lehet ez a nagydarab néger, akit szigorú kísérettel a siralomház egyik cellájába kísérnek, s konkrétan még a film végén sem (!) tudjuk meg, csak cselekedetei és visszamenőleges emlékei alapján feltételezhetünk valamit. Ez egy nagyon fontos thriller-vonás. Miután 8 évig kinlódtam a Kossuthnál jövőre talán megjelenő thriller megírásával, abszolut a nulla tudásról indulva thriller terén, most már valamelyes biztonsággal mondhatom, hogy a legtöbb regényírói thriller-kísérlet azon siklik el, amikor egy témában járatlan szerző ehhez a témához nyúl, hogy ezt az elemet kihagyja. És így készülnek a hatástalan, dirr-durr, kaland-akció imitációk valódi lélektani rész nélkül, így lesz az olvasónak valami hiányérzete, hogy “ez az írás nem jó, nem mély, nem ijesztő vagy borzongató, de még csak le sem köt, és nem tudom, miért”.

Nyilvánvaló, hiszen ilyenkor az ábrázolás súlypontja áttevődik elsősorban a jellegtelen erőszak ábrázolására (l. a Vér/vonal c. regényt), másrészt az akcióra, a kalandra, rosszabb esetben a rosszul ábrázolt és ugyanilyen erőtlen erotikára. Namost ha jó az író, akkor ebből egy fordulatos akciótörténetet alakít, ahol néha - valljuk be - nem is annyira fontosak az elhagyott jellemek (bár a jól megalkotott karakterektől jóvá és élvezhetővé is válhat az ilyen tipusú kézirat). A másik dolog, az erőszak naturális ábrázolása - általában szexjelenetekkel karöltve -, egy jó író kezében szintén szülhet egy jó regényt, de az már önkéntelenül is magában hordozza a jó karakterábrázolást. Ebben az esetben elmaradhat az e pontban megemlített gondos (esetleg fordított) karakterábrázolás, mert ilyenkor a nyers erőszak vált ki iszonyatot, ami gyakorta nagyon is hatásos (l. RT 88/3). Ez azoban így horror lesz, ami másként működik. Ráadásul a nyers erőszak ábrázolásán alapuló horror-irodalom sokkal könnyebben elsiklodhat egy kevésbé élvezhető irányba, és sokkal nehezebb is egyébként jól és hatásosan megírni.

16. Ismert szereplők visszatérése. Ez némileg különbözik a sorozatoknál megszokott, “jól ismert” szereplők felbukkanásától, ezek itt nem előre kiszámítható, hanem váratlan felbukkanások. Két fajtájuk különböztethető meg:

A/ Egyetlen szereplő ismételt felbukkanása a regény tetőpontján meg a legvégén (ill. vége felé). Ez általában mindig kiemelt jelentőségű felbukkanás, fontos cselekményszálak illetve felismerések, horizontjáték, esetleg olyan fordulópont köthető hozzá, ami lerántja a korábbi történésekről a leplet, s minden addigi történést új színbe állít. Ez megvalósulhat úgy, hogy a már ismert szereplő csak egyszer tér vissza (l. A Csillagember fia, RT 39), de úgy is, hogy rendszeresen többször visszatér, mint Hamlet szelleme (pl. Pörgés - RT 2.), s akkor általában mindig megváltoztatja az addig történtek (befogadói) értelmezését.

B/ Létezik egy olyan variációja ennek, amikor az egyes szereplők térnek alkalmanként vissza, több - eleinte perifériásnbak tűnő - mellékszereplő. Nagyon nehéz ezekről a karakterekről az olvasónak eldöntenie, hogy csupán egyszer tűnnek fel a regényben valamilyen történéssel kapcsolatban (pl. U. K. LeGuinnál RT 41/5), vagy főszereplővé válnak (l. az RT 35-ben Merlin alakját), vagy - miként ebben a regényben is -, visszatérő, ismerős, biztonságos személyekként alkalmanként megjelennek (ilyen a cigány látnoknő, a kísértetlány, a kisfiú aki pap lesz, a farkas-nő, stb.), esetleg a regény teljes későbbi vonalán szubrettszerepben maradnak a főszereplők mellett (. RT 22-26).
Az egyes korábban már megismert szereplők feltűnése nagyban gazdagítja a történetet, kicsit hasonló ahhoz, mint amikor régi ismerősökkel találkozik az ember. Nagyon segít egy tágabb valóságszeletét betölteni a regénybeli világnak, s ezt éppen a montázshatás révén teszi (l. RT / ). Jó példa erre a technikára Pangloss mester Voltaire Candide-jából, aki alkalmanként feltűnik, s bizony minden esetben jókora (fizikai) változásokkal, ha jól emlékszem, s a befogadóban ilyenkor az eltelt időszakról valamiféle kép alakul ki, tehát az ismert szereplő által átélt, de a regényben sehol nem ábrázolt időszakról, s ez nagymértékben gazdagítja, struktúrálja a regénybeli világot (montázshatás).

17. “A titkok kiderülnek”. Tulajdonképpen ez is kapcsolatban van mindkét fentebbi ponttal. A családi drámák, a kirakósként összeálló nagy kép legfőbb jellemzője, hogy nem egy titok van (l. pl. RT 61/20-as pontjának a harmadik bekezdését). Nem egy titok van a háttérben, hanem valamilyen szörnyű vagy borzalmas eseménysor, ami számos mai helyzetet, nyomot, esetleg személyt (!) eredményez (l. pl a Batman híres mondatát: - “Igen, én teremtettelek téged, de előbb te teremtettél engem…” ) S ahogy az információból lassacskán összeáll az Egész, nem a valamikori szörnyűséges esemény, hanem annak nyomai világítódnak meg, sok kis apró dolog értelmeződik sorban. Ez olyannak tűnik, mintha apró titkokról hullana le a lepel, valójában azonban az őket létrehozó ok, a családi tragédia csak a regény legvégén fog teljesen megvilágosodni. Például ebben a regényben a kötet elején kiderül, hogy Baroviából származik az őrült lány, a kötet felénél kiderül, hogy miért gyűlöli a vámpírelf a mágiát, később hogy miként lett elfből vámpír, aztán hogy mit rejt a kőfelirat, amiről a 9. pontban írtam, hogyan lett a várúrból vámpír, és Baroviából a sötétség birodalma, stb., tehát lassan mintha letörölnénk a port az antik bútorról, s lassan kitisztulna a rajta lévő minta, de csak azért, hogy az utolsó pillanatban minden összezavarodfon a rejtély végső leleplezésekor (l. 23-as pont).

18. “Vedd el a fegyvert!” Akárcsak az Alien-sorozatban (RT 45-47), vagy a Második Alapítványban (RT 59/16), itt is elveszi a fegyverek egy részét a főszereplőktől az író a végső összecsapás előtt (Sasha beleejti a zsákját a hídról a folyóba). Mivel ennek a mozzanatnak a regény további cselekménye során semmi jelentősége nem lesz, hajlok rá, hogy pusztán hatásfokozó, feszültségteremtő effektről van itt szó, nem úgy, mint az RT 46-nál (emlékezzünk: az RT 46-nál ez lehetett a végleges oka a C-szinti vereségnek, vagy legalábbis nagy mértékben hozzájárult).

19. “Kis finálé a nagy finálé előtt.” Ezt egyébként az amerikai filmeklnél már megszokhattuk, s hát a papíron olvasható történeteknek is elég gyakran eleme. Ennél a pontnál egész pontosan arra gondolok, hogy a végsőnek tűnő konfliktus, a végső összecsapás kezdete után nem sokkal sikerül a főhősöknek valamiféle gyors győzelmet aratni az ellenfél fölött, ami azonban “túl gyors”. S az olvasó is érzi, hogy itt bizony még nem lehet lejátszva a játszma, itt valami aránytalanság van, mert sosem így szokott ez megtörténni: nem lehet, hogy ezért a nyolc soros győzelemért olvasta végig az egész kötetet (érdekes itt megjegyezni, hogy az olvasó akaratlanul és ösztönösen is a formából adódóan von le következtetést magára a tartalomra nézve: “nem szokott ilyen gyorsan és egyszerűen történni…”). A befogadó elkönyveli tehát magában a pillanat tört része alatt, hogy ez nem lehetett a nagy finálé, ami a regényt - vagy a filmet - lezárja, s ez további várakozást szül és feszültséget növel. S valóban, az olvasónak ilyenkor kivétel nélkül mindig igaza van, legtöbbször ekkor mozdul meg az igazi ellenfél, s ezután veszi kezdetét a végső, legkétségbeesettebb harc: A bolygó neve halál c. mozifilmben (RT 46) a bolygófelszíni nukleáris robbanás után, amikor már az olvasó nagyjából fellélegezhetne, akkor veszi kezdetét a végső harc az űrhajó rakterében. A Terminátor című filmben akkor, amikor felrobban a kamion és Schwarzeneggert elemésztik a lángok, vagy amikor a második részben a folyékony fém terminátor jéggé fagy és homokká pereg… ezek mind kis finálék a nagy finálé előtt; erősebb vagy gyengébb változatban. Biztos vagyok benne, hogy mindenki emlékszik ezekre a “majdnem finálékra”, olyan sok helyen láthattuk, olvashattuk már.

20. “A gonosz tud a tervedről.” Ez a hatáselem szintén több részre osztható:

- A gonosz tud a tervedről, de tehetetlen
- A gonosz tud a tervedről, és tesz is ellene
- A gonosz tud a tervedről, de a te cselekedeteidre nem gyakorol nyomást (van szabad választás)
- A gonosz tud a tervedről, és befolyást gyakorol a cselekedeteidre (nincs szabad választás)
- A gonosz tud a tervedről, és a szemébe kell nézned, azt hazudva, nincs is terved (belső, rejtett konfliktus)
- A gonosz tud a tervedről, és a szemébe kell nézned a vele való élet-halál harc előtt (nyílt konfliktus)

Mindegyik nagyon fontos és nagyon hatásos feszültségképző thrillerelem. Nézzük sorba őket.

A) “A gonosz tud a tervedről, de tehetetlen.”

# 1. Például amikor az Avatár című filmben a földiek elhatározták, hogy megölik a bennszülötteket. Hatalmas hadsereggel megindultak, és tudták, hogy kb. 2000 bennszülött rájuk fog támadni. Tudták, hogy eljön egy csata, el is jött, és a gonosz földiek hiába tudták előre a bekövetkező bennszülött-rohamot: tehetetlenek voltak, egymás után felrobbantották a helikoptereiket, és utána a felszínen is alaposan földbe döngölték őket. Ennek az elemnek egyébként ez a legegyszerűbb és legközönségesebb formája, ezért is voltam végtelenül csalódott, amiért az elég erőteljesen beharangozott Avatár című film képtelen volt összetettebb sztorival előállni ennél.

#2. A másik formája ennek, amikor a gonosz képes lenne megváltoztatni a dolgok állását, de akadályoztatva van: például a Baljós Árnyakban a kereskedelmi Szövetség tisztában van vele, hogy Amidala fel fog szólalni a Köztársasági szenátusban a blokád feloldását illetően, de semmit se tehetnek ez ellen.

B/”A gonosz tud a tervedről, és tesz is ellene.”

Például a Sikoly 1 és Sikoly 2-ben, ahol a kísértet egyszerűen követte a szereplőket, és mindenki meghalt, aki belépett a kísértetházba, attól függetlenül, hogy milyen ellenállási formával kísérletezett. De ugyanez elmondható a Rémálom az Elm utcában című filmről is. Ez a végleges predesztináltság tette borzalmassá ezeket a filmeket. Nincs annál idegesítőbb és félelmet keltőbb, mint amikor az ellenfél egy lépéssel a főszereplő előtt jár, s minduntalan előre látja és megakadályozza a szándékait.

C/ “A gonosz tud a tervedről, de a te cselekedeteidre nem gyakorol nyomást (van szabad választás)”

Ez annak az egyik verziója, ami jelen regény végső lapjain történik. Ebben is van valami félelmetes. Kémregénymotívum, azokra a históriákra jellemző, ahol valamilyen információt kell megszerezni nagyon veszélyes körülmények között (l. RT 70/3). Mivel ennek nagyon komoly valóságos (kollektív tudattalanba ágyazott) gyökerei vannak, hiszen már a római korban, és még annál is sokkal régebben is szokás volt kémeket alkalmazni (Sum Ce is hosszasan ír róluk), ez a félelem erősen ott van az emberi tudat legmélyén.
Arról van szó, hogy a főhős eljár a terve érdekében, ám ellenfele (a gonosz) erről tud, s az olvasó is sejti, hogy a főgonosz tisztában van a kémtevékenységgel. S ezáltal mindenki végig frusztrálódik. A főhős és csapata pedig szabadon tevékenykedik az ellenség hátában egészen a végső leleplezésig, mint ebben a regényben, s ez általában csapdával párosul.
D/ “A gonosz tud a tervedről, és a szemébe kell nézned, azt hazudva, nincs is terved (belső, rejtett konfliktus).”

De közben mindenki - természetesen az olvasót is beleértve - pontosan tudja, hogy van. A fenti pont egyik összetettebb esete, ám itt az a leginkább ható tényező, hogy az embernek önnön moralitását kell sutba dobnia, s eljátszania egy szerepet, méghozzá úgy, hogy tudják, nyilvánvaló, hogy hazudik, illetve ki fog derülni. Ennek egy alesete a rejtett ellenségeskedés is, amikor egyik szereplő sem negatívabb vagy pozitívabb a másiknál (pl. bizonyos szempontból Mr és Ms Smith a mozifilmben). Így verte át Alvin Lys lakóit az RT 50-ben, és ugyanígy csapta be Logan a társát az RT 55-ben (ott is a “rossz” társ végig követte és szemmel tartotta Logant, tudott a cselekedeteiről, ám a végső szembesítéésnél jött egy írói fordulat (l. a 16/A pontot), és kiderült, hogy a “rossz” társ valójában “jó”.

E/ “A gonosz tud a tervedről, és a szemébe kell nézned a vele való élet-halál harc előtt (nyílt konfliktus).”

Ez a pont ötvözi a kémmotívumokból adódó feszültséget a saját lealjasult moralitásból adódó feszültséggel (tehát a fentebbi kettőt), s ezért nagyon jó thrillerelem. Fontos mozzanata, hogy az ellenfélnek nem szabad beavatkoznia a főhős terveibe, mert akkor a végső küzdelem előtti szembesítés értelmét és funkcióját (gyakorlatilag a hatását) vesztené.

21.”Egy hű barátról kiderül, hogy az ellenfél kémje.” Igen gyakori elem úgy thrillerekben, mint a krimikben, akcióregényekben vagy kémhistóriákban, utópisztikus scifikben. Ez általában közvetlenül a regény (film) vége előtt derül ki. Valójában persze egy nagyon gondosan előkészített és tartogatott “poén” végső kibontása, de ebben az esetben (ebben a regényben) nem csattanó-jellegű lelepleződésről van szó, vagy legalábbis nem erre van kihegyezve a történet, hiszen a leleplezés önmagában semmit sem változtat a dolgok menetén, itt csak színesíti a végső, igen összetett képet. (”Kátya árulja el Sashát, mert a nő valójában farkasember, Stahl kémje.)

22. “Mindenki a saját ellenségével.” Hogy mennyire meg van szerkesztve ez a regény, az is mutatja, hogy a fináléban mindenki a neki megfelelő, a “hozzá paszoló” partnert kapja, hogy megküzdjön vele. Amerikai filmekben is gyakran tapasztalható elem. Éppúgy, ahogy a Jedi visszatérben Luke Skywalker a saját apjával és a sith császárral harcol, addig a nagyszájú Han Solo pisztolyhőst aíakít és lázadást szít az Endor holdon, Lando pedig űrhajót vezet. Itt is a Kis Rókának, akit farkasok téptek meg kiskorában a farkasember Kátya lesz az ellenfele; a Pap szent kört létesít és az istenét hívja, míg az igazi párbaj a két vámpír, Jander és Stahl között zajlik le. Fontos, sok regény végkifejletében (rossz szóval: fináléjában) megfigyelhető elem, hogy a szereplők mindig a hozzájuk passzoló ellenféllel küzdenek meg (szubrettszereplők a szubrettellenfelekkel, a főhős a negatív hőhőssel, stb.).

23. “Élni valami olyan hatalommal, amelyre minőségünknel, mibenlétünknél fogva nem vagyunk méltóak vagy alkalmasak, de tetteink, személyiségünk, az alkalom vagy cselekedeteink révén mégis méltóvá vagy alkalmassá válunk a használatára.” Szintén hatásos írói sztereotípia. Sok regényben találkoztam vele, és mindig kissé megindító hatása van, mert a fölöttünk álló hatalmaknak olyan szimpátiáját fejezi ki irányunkban, ami azt jelzi, hogy “jók vagyunk” (főszereplő = olvasó). Ez hasonló kissé a Hegylakónál megfogalmazott RT 11/4 - es pontra. Itt ilyen elem, amikor a hajnalisten Jander imájára válaszol, és a vámpír képes lesz használni a nap talizmánját, annak ellenére, hogy vámpír. Ilyen elem a Nyári Tűz sárkányaiban a fiatal fehér mágus egyetlen iszonyatos varázslata (RT 44/8 ), amelyről már volt szó (elkápráztatja vele a legfőbb istent, Káoszt). Vagy aki inkább néz tévét, ilyen elem a Buffy, a vámpírok réme című sorozatban, amikor Spyke, aki egy vámpír, szintén képes lesz használni egy éppen olyan naptalizmánt, mint Jander, és éppúgy belepusztul a használatába.

24. “A finálé utáni finálé.” Azaz az igazi ellenség feltűnése, ill. az ellenség igazi arcának megpillantása a végsőnek tűnő harc után. Ez a “finálé utáni finálé” nem azonos magával a fináléval. Tehát van egy előzetes becsapása az olvasónak, a lezárás illúziójával (l. a 19. pontot: ebben a regényben ilyen volt, amikor leszúrták a vámpírúr klónját a koporsójában, és azt lehetett hinni, könnyű volt a győzelem), aztán van maga a végső csata (nem egyenlő a döntő csatával, ami háborús-regény motívum - (vö. döntő csata, l. RT 84/23)). És van a végső csatát lezáró utolsó csata, amiről most szó van (finálé utáni finálé - mint amikor a már legyőzött Új Zöld Manó után a Pókember képregényben le kell győzni annak teremtőjét is (a Zöld Manót)). Ebben a részben nyilvánulhat meg az ellenség a maga teljes valójában, illetve a haztalom (itt: maga a föld, a talaj gonoszsága), ami mindaddig csak bábuként mozgatta a szálakat. Ez ebben a kötetben kissé mélyebb és kidolgozottabb, mint az összes fent említett műben, s nincs is szó a tulajdonképpeni csatáról (vagyis hát Jander önmaga feláldozásával - öngyilkosságával - csatát nyer ellene tkp.). Itt ez a háttérben lappangó erő pusztán csak megmutatkozik. Mindenesetre kiderül, hogy ez az egész bosszú-dolog csak egy kis epizód volt valami sokkal nagyobb és gonoszabb dologban, a szálakat fentről irányították, s Jander mindaddig rossz célokban hitt: a küzdelem és a bosszú gondolata nem tőle származott, s nem is vezetett volna sehova (érdekes megoldása a hamleti talánynak).

25. “A főgonosz(ok) csak megsérül(nek), de nem hal(nak) meg a kötet végén.” Mindennek két oka van:

A/ Egyrészt sorozatról van szó, és a szálak nyitva hagyása utat nyithat egy folytatás számára. Ha meghaltak volna a gonosz hősök, újra kellett volna teremteni őket (ami mindig kényszeredett, l. az Alien4-et, amiről már nem is írtam), illetve új főgonoszokat kellett volna teremteni, ami miatt a következő kötet már nem lett volna annyira szerves folytatás, mint az azonos hősökkel megírt történet.

B/ Valamint, mivel ez egy Dark fantasy sorozat, illetve Ravenloft és Barovia elképesztően gonosz, sötét színezetű, egy napfényes, vidám és boldog hepiend nem illett volna a keserédes, mély tónusú, szomorkás és kegyetlen világhoz, amelyben ezek a történetek lejátszódtak (igaz ez a következő történetre, A holtak táncára is (RT 63.)).

Bester műve egy űrhajó (a Vorga) utáni őrült hajszát ábrázol, egy legalább olyan őrült fickó (Foyle) által - s természetesen bővelkedik csattanókban és fordulókban.

1. A regény ismert módszerrel indul, a szerző felvázol egy alaphelyzetet (ld. erről bővebben RT 37/4, illetve említés szintjén RT 55/10). A felállás egyszerű: az emberiség megtanulta a szellemi alapon működő teleportációt, azaz gyakorlatilag bárhová elteleportálhat bárki a Földgolyón. Ennek az alaphelyzetnek nagyon sokrétűek a társadalmi hatásai, erről szól az első fejezet.

2. A második helyzet a teljes tudatlanságból indul, és a szerző sejtetésekkel, utalásokkal igyekszik az olvasóban fokozatosan kiépíteni, megjeleníteni magát a bemutatni kívánt szituációt. Erről a technikáról Sheckley Státuszcivilizációja kapcsán már részletesen volt szó (ld. RT 32/1).

3. A regény második fejezete egy űrhajótörés bemutatásával indul, s annak majdnem az összes kellékét is tartalmazza (ld RT 56/8; RT 53/9, RT 54/5, de hasonló dologról van szó Andre Nortonnál is (RT 40), illetve Mézga Aladár is gyakorlatilag hajótörést szenved a kalandsorozat végén (RT 29/12/10/C)). Összesítve mindezeket, kb. így lehetne összefoglalni a hajótöréssel foglalkozó művek jellemzőit:

- Vademberek szerepeltetése
- A főhős kábulata, zavaros időérzéke
- A hosszútávú magány ábrázolása
- Szabadulási kisérletek
- Depresszió
- Találkozás idegenekkel vagy kalózokkal
- Űrhajóroncsban való bolyongás
- Kabalatárgyak

A fentebbi jegyek egyébként Crusoe Robinsonjától Robina Cruxon át (http://www.hunbook.hu/index.php?op=item&id=108997) a kézilabdával társalgó Tom Hanksig (ld. RT 56/8 ) minden hajótöréses “robinsonádára” jellemzőek. Magának az efféle hajótöréseknek és a magánynak, a társadalomból történő kirekesztődésnek, elszeparálódásnak az ábrázolása egyébként egy, az általam korábban kategorizált legfontosabb kötetszervező gondolatok közül.

-

4. Gondolatritmus. Ez esetben egy versike képviseli. Egy versike, amit a főhős gyermekkorában hallott:

Én Gully Foye vagyok
az öreg Terrán lakok
A mélyűrben hányódok
az út végén meghalok.

(15.)

Ezek után a sorok ritmikusan visszatérnek, és mindig különböző tartalmakkal asszociálódnak, nagyon jól visszaadják azt a kevert állapotot, amiről a 3. pontban volt szó:

“- Ki vagy?
- Gully Foye a nevem.
- Honnan jöttél?
- Terra a nemzetem.
- Hol vagy?
- A mélyűr a lakhelyem.
- Hová tartasz?
- A halál a végzetem.

(16-17)

Nemcsak hogy utal a jelenlegi helyzetre a versike, de a jövőre is felvázol bizonyos lehetőségeket (a halál a végzetem), bár ez itt inkább a 3. pontban említett depresszió ábrázolása.

Később a vers ismét változik:

“- Ki vagy?
- Gully Foye.
- Honnan jöttél?
- Terra.
- Hol vagy most?
- Űr.
- Hova tartasz?
Felébredt.” (18.)

A 24. oldalon már csak e furcsa pár egyik fele találaható.

A regényben a dőlt betűs (kurzív - itt nem tudtam jelölni, mert nem működik a böngészőmben a szerkesztőpanel) válaszok a nem-reálist, az álomszerűt képviselik.

A tipográfia egyébként fontos eleme a kötetnek, az író kiemelten használja az írásbeli közlések jelentéstartalmának manipulálására, helyenként a képkubusokig is eljutva (208-216).

A kötet végén aztán e versike szintén megváltozott tartalommal köszön majd vissza (ld. 25. pont).

5. A szereplő neve (itt: Gulliver Foyle) itt is egy olyan elem, amelyet gyakorta alkalmaznak a Robinsonádák. Konkrétan arra gondolok, hogy előszeretettel adják szereplőiknek a klasszikus történetek képviselőinek valamely jellegezetes nevét. Ld. pl:

- Robina Crux hajótörése
- A Robinson család az űrben
- Gulliverkli
- Gulliver Foyle
. Lenina Crowne (Szép új világ)
- stb.

Biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki tudna sorolni hasonlókat.

6. Bester szintén gondolatritmust alkalmaz, amikor ugyanazt a mondatot - szó szerint - háromszor alkalmazza elkeverve egy oldalnyi szövegben (alkalmanként adagol hozzá két kávéskanál skizofréniát is). Egy idegen űrhajó megpillantását írja le ez a mondat az időkieséses kábulat (l. 3-as pont), illetve a hajótörés közepette, és háromszori ismétlése jól kifejezi

A) egyszerre a hajótörött döbbenetét,

B) illetve tudatzavaros elmeállapotát,

C) azt a pillanatot, amikor nem lehet eldönteni valamiről, hogy jelenvalóság, vagy csak az elmébe periódikusan és ugyanúgy felvillanó emlékkép, esetleg képzeletcsomó,

Bester ezzel a gondolatritmussal bámulatosan jól érzékelteti ezt a pillanatot.

(S mennyivel másabb ez, mint amit Dick alkalmaz RT 56/4-ben, vagy Sheckley az RT 32/16-ban! Az első esetben (Dicknél) ugye csak épphogy sejteni, érezni lehetett, hogy az ismerős mondatrészek megzavarják valamiképp a világ első rétegét, felszinét, de ez egy tűnékeny, pillanatnyi intuitív megérzésen túl nem sok vizet zavart. Sheckleynél korábbi, regénybeli jelenetek tértek vissza, azok idéződtek fel egy nagyon erőteljes fináléban, néhol csaknem szó szerint. Besternél az ismétlődés szintén a regény egy nagyon fontos pillanatában történik (tkp. ez a regénybeli történések elindítója), ám nem egy ismert szituációt idéz vissza, és nem is a világ szilárdságát ingatja meg egy tűnékeny pillanatra (mint a Mátrixban a fekete macska). Az álom, a képzelet és a valóságát határait hivatott egybemosni, ahogy az egy olyan ember tudatában megjelenhet, akinek az elmeállapota instabil. Itt a mondat ismétlésének tehát legfőképpen a karakter tudatállapotának visszatükrözésében van fontos szerepe.

7. “Szavak.” A legtömörebb a legkifejezőbb. Vannak bizonyos szavak, amelyek - ugyanolyan ritmust alkotva - végigvonulnak a történeten: ‘Vorga’, Nomád’… Ráadásul ezek még jelentéstöbblettel is rendelkeznek, és reflexszerű reakciókat váltanak ki: emlékeztetik a főhőst a sérelmére és a bosszújára, tehát igen erős többletinformációval bírnak. Fontos jelentésváltozáson is átmennek: a Vorga a baleset után többé már nem egy űrhajó neve, hanem a gyűlölet és a bosszú tárgya, a Nomád nem egy hajóroncs neve, hanem a főhős személyével azonosul - a szó tetoválva rákerül a homlokára is.

8. “A főhős, mint ismeretlen idegen.” Vannak regények - olyanok, amelyek Bester művéhez hasonlóan témájukban a bosszút választották -, ahol az első fejezetekben megismert, és sokat szenvedett főhős a későbbiekben mint kimagasló képességű, némelykor ismeretlennek feltűntetett idegen tér vissza, s külső nézőpontból, ellenfelei szemszögéből dimenzionálódik (pl. Sándor Mátyás, Monte Cristo grófja, stb.). Itt is hasonló dologról van szó, csaknem ugyanazt a témát pendíti meg a szerző. Egy hirtelen változást követően, Presteign szempontjából mint egy különösen veszélyes, és emberfeletti képességekkel rendelkező ellenfél jelenik meg, akit a fentebb említett úriembernek el kell kapnia, le kell győznie (ha képes rá).

9. Fikciós síkokkal való játék (erről volt már párszor szó: RT 56/X, RT 56/15, RT 51/10/I, vagy RT 35/3/A/#7, RT 36/8). Itt is valami hasonló történik a Vorga után, ám csak pár oldalon keresztül, és a szerző az olvasót beavatja a félrevezetésbe, tehát a dolog itt mindössze a főszereplő ellen irányul. Ugyanaz történik kicsiben, mint a Buffy c. sorozat valamely részében, amikor nem lehetett eldönteni, hogy a főszereplő skizofrén vagy tényleg a vámpírvilágban él. Vagy mint Sheckley Kísértet 5 című novellájában (Galaktika 72.), ahol megvalósulnak az ember félelmei… majd közvetlenül ezután egy olyan színjáték indul el a főhős megtévesztésére, mint a Total Recall című filmben A. Schwarzeneggerrel történt. Persze itt az olvasó mindenről tud, s végig is tudja követni két nézőpontból az eseményeket, azért nem izgalmas annyira az egész, mint lehetne. Itt inkább csak a főhős (Foyle) valóban rendkkívüli ellenálló képességének illusztrálása a cél.

10. A főszereplőn elvégeznek egy műtétet, amelynek következtében az arcán tigrisminta jelenik meg, de csak ha eluralkodik rajta az indulat. A főhős emellett bedrótoztatja magát, igazi szuperhőssé változik (a dolog emlékeztet némileg Tőke Péter Kronoszgyorsítőjára, l. RT 72/3, ill. a használatával kapcsolatban l. RT 72/9 )), nagy harcos lesz. Ez a két tényező együtt (maszk + szupererő) valóban az álarcos képregényhősök világát idézi fel bennünk (erről kicsit bővebben az RT 11/5-ben esett szó) s ekkor Foyle felvesz egy új nevet és szerepkört is (bohóc - ez már full jelmezes karakter, l. még az RT 59/13 és RT 59/23). Két személyisége lesz tehát (sőt gyakorlatilag három, ha a tetovált karaktert is külön személyiségnek vesszük), ez mindenképp képregény szuperhős-elem (s persze a már említett Sándor Mátyás és Monte Cristo grófja c. regények is tartalmaznak). De ide tartozik Simai Mihály Krumpendlinszkyje is az RT 65/13-ból, akit a börtönben sinylődés alatt pepitára tetoválnak, s később mint valami furcsa bohóc jelenik meg, s zsebtolvaj “másik énje” sorra kizsebeli a környezetébe kerülő barátait.

11. Foyle szupererejét egyfajta gyorsító technológi adja, erről korábban már volt szó, más regények kapcsán (l pl. a 10. pontban említett Tőke Péter-regényt).

12. A regény szereplőgárdája elég sokrétűen szerkesztett, visszatérő karakterekkel, megjelenő újakkal, szerelem és gyűlölet furcsa keverékével. Mivel a főhős a célja érdekében szentesíti az eszközt, törvényszerűen embereket is felhasznál, ezáltal nagyon összetett, komplex viszonyrendszert alakít ki. Van egyfajta kényszeres érdekszövetség, ami összetartja őt a telepata nővel (l. férfi + nő páros - Louis & Clark), ugyanakkor egy gyűlöletteli viszony a másik kihasználása és erőszakkal fenyegetése (szóbeli ill. fizikai) miatt is (l. Batman & Macskanő páros). Ez így van egyébként mindhárom fontos női karakterrel (Jiz, Robin, Olga). Olga feltűnésére, érdekes módon Robin - aki saját bevallása szerint gyűlöli Foyle-t - féltékenységi rohammal reagál, s innentől kezdve lesz nagyon érdekes a négy főszereplő viszonya, egymáshoz való hozzáállásuk.

13. A gondolatok és egyéb dialógusok (kurzív - antiqua) külön szedése alkalmat ad arra, hogy amikor a Robin-Folyle páros valamely tagja nincs kifejezetten ábrázolva az adott helyszínen (pl. csak kurzív sorok jelennek meg tőle, mint a gondolatai), az olvasó akkor is tisztában legyen az előzmények alapján, hogy az miféle gondolat, kinek is a gondolata, stb.

14. Valahol a regény közepén megjelenik a doppelganger ismét, ezúttal Foyle lángoló jövőbeli önmaga jelenik meg különböző szituációkban, ami egyszerre misztikus, messiási és apokaliptikus szinezetet ad a történéseknek. Hogy ez miért jó, arról korábban volt már szó (a doppelgangerről l. bővebben az RT 32/14-et, ill. említés szinten az RT 35/12, RT 15/3 pontokat; az apokaliptikus víziókról pedig az RT 11/6 és RT 59/7 jegyzetet).

15. A fenti (14.) pontban jelzett jövőnek a jelenben történő megjelenése retorikailag is értelmezhető (ld. RT 35/8 )

16. Nagy hatású elem a korábban halottnak hitt társsal történő ismételt találkozás. Teljesen kiszámíthatatlan, de tkp. nem vátratlan elem, hiszen Jiz, aki itt ismét megjelenik, egy lezáruló szálban szerepelt utoljára, s nem ábrázolódott ott semmiféle pusztulása. Egy főbb szereplő pedig, ha nincs konkrétan ábrázolva a halála, hanem egyszerűen csak eltűnik, akkor nagy valószínűséggel visszatér majd a történetbe a későbbiek során (az író sose hagyná ki a főbb szereplő halálának konkrét ábrázolásában rejlő lehetőséget a hatáskeltésre). És hát Jiz itt éppen a legjobbkor tér vissza: éppen amikor több női szereplő is csoportosul a férfi főhős körül. Mindez jóadag dinamizmust ad a történetnek.

17. Foyle karaktere nagyon sokat változik, fejlődik a történet során. A bohócos hasonmás (kicsit Öszvéres, l. 10-es pont) feltűnésénél fogva azonban fő szervezőelve a dialógusainak a nagyfokú irónia lesz,ami humorforrás, s ez az első oldalak Foyle-karakteréhez képest hihetetlen mértékű változás. Hiszen az irónia nem a primitív, hanem a felsőbbrendű intellektuális agyi funkciók végterméke (állítólag).

18. Nagyon sokféle vonal keresztezi tehát egymást. Egyáltalán nem egyszerű a cselekményszövés. A főhős tevékenységét a Vorga nevű űrhajó és legénysége hajkurászása jellemzi, új szálként feltűnik a rejtélyes jelenés (ld. 14. pont), ugyanakkor ott a három nő (Olga, Jiz, Robin), akikkel egyformán lehetséges a szerelmi viszony, de ott az éles ellenttétpár: a flört és az erőszak is. Mindhárom nő igen jelentősen alakíthatja a cselekményt, s elterelheti a főhőst a céljaitól. Pozitív vagy negatív státusuk sem tisztázott még ekkor.

19. Mindez (l. 18-as pont) a háborús konfliktust színezi, nem alakítója, hanem csak a bonyodalmat kísérő lágy háttere a pörgő eseményeknek.

20. Bester mester(műve) - egyre inkább hajlok rá -, hogy az egyik legkiválóbb regény, ami valaha a kezembe került. Egyébként sok hasonlóságot mutat a Pörgéssel is (RT 2), noha szerkezetét, eszköz- és szimbólumrendszerét tekintve Bester műve messze összetettebb. Viszont mindkét regényben van egy végső titok, amely az eseményeket már a legelső oldalaktól fogva mozgatja, és ami csak az utolsó oldalakon derül ki, ott viszont mindent megváltoztat és mindent megmagyaráz. Bester regénye ráadásul egyre fokozza az olvasó csodálatát egy nagyon összetett titok több lépcsős felfedésével, s ez nagy különbség a két kötet szerkesztése között.

A Pörgésnél ugyanis egyetlen egyszerű dolog történt, ami egyértelmű, amit meg kell fejteni, s a főhősök tevékenysége e titok megfejtésére irányul.

Besternél éppen fordítva van: látszólag egy nagyon egyszerű dologról van szó, egy szimpla “bosszúról”, amely fokozatosan egy, az egész regénybeli világrendet felforgató titok- illetve rejtélycsoporttá változik. A főhős ui., hogy bosszúját beteljesítse, nyomozni kezd, s ez a nyomozás olyan titkokat tár fel, amelyek még további, még érthetetlenebb, még nagyobb rejtélyekhez vezetnek. S a folyamat végül eljut magáig a főhősig, a rá vonatkozó rejtély lesz a legnagyobb, s amikor ez lelepleződik és megoldódik, a regényben ábrázolt világ is megváltozik, és a könyv véget is ér.

21. “Szinkronicitás.” Mint arról korábban már volt szó (18. pont), a regény egyszerre több párhuzamos vonalat épít, és több konfliktust kezel. Ezeket a nagyon összetett vonalakat mind jellemzi egy-egy csúcspont. A Robin-vonal tetőpontja az a pillanat, amikor a lány feljelenti Foyle-t (később lesz majd 1 másik is, amikor a lángolás pillanatában találkoznak), az Olga-vonal tetőpontja, amikor a lány és Foyle csókot váltanak a termonukleáris bombázás szülte estalkonyban (később lesz még másik is), a Vorga-nyomozás tetőpontja a Mars katakombáiban lezajló jelenet a telepata-gyerekkel és a jelenéssel (később lesz még másik is), a kémvonal tetőpontja a st. Patrickban bekövetkező vallatás és Foyle elrablása.

És mivel itt tkp. a szinkonitásról, a szinkronizálásról van szó, az nyilvánvalónak tűnik a való életből, hogy ezek a cselekményszálak, tetőpontok és fontosabb regénybeli állomásai a szereplőknek nem történhetnek egyazon időben, időbelileg és térbelileg a valós életben elkerülik egymást.

A cselekményt tehát a karakterek motivációi, szándékai alakítják (ld. első írói módszer (RT 43/3), ámde Bester is belenyúl “mesterségesen” a történésekbe, mégpedig azáltal, hogy szinkronizálja és ezáltal exponenciálisan erősíti, ill. egymáshoz alakítja őket, így ezek a szálak valamilyen viszonyba kerülnek egymással (ld. pl. RT 48/6), hatnak egymásra és kölcsönhatnak egymással, s így hoznak létre egy végtelenül összetett cselekményszerkezetet (még akkor is így van, ha a történet általában véve, igen apró hézagokkal, csak Foyle nézőpontjából ábrázolódik, tehát ezek a különálló konfliktusvonalak nem tekinthetőek a klasszikus értelemben vett cselekményszálaknak).

Bester pedig mesteri módon szinkronizálja őket. Így fordulhat elő, hogy a Mars bombázása éppen egybeesik a főhős kataklizmákból történő szabadulásával, Jiz feltűnése a milliomos fogadásán Foyle látszólagos sikere pillanatában, hogy mindhárom nő egyszerre árulja el, és a legszebb talán ezek közül, hogy Foyle elrablása és vallatása imígyen esik egybe a Pyre felrobbanásával és az Old St. Patrick katedrális mennybemenetelével (megsemmisülésével). Mindezek az igen feszült és igen nagy összetettségű pillanatok nem jöhetnének létre az író tudatosan átgondolt (vagy kevésbé tudatosan átérzett) és megszerkesztett szinkronizálási szándéka nélkül.

22. Tipográfia. Ez a regény sokkal erőteljesebben kihasználja a szöveg vizuális manipulációjában rejlő írói lehetőségeket, mint a legtöbb általam olvasott mű. A többi regénynél főként a kurzivált (megdöntött), antiqua (egyenes), illetve nagybetűs részek váltakoztatásával ki is merült, itt azonban hullámzó, rajzolt, gépelt és minden nyomtatott formától eltérő képek tűnnek fel, amelyek igyekeznek vizuális ingerekkel is átadni valamit abból a szinesztéziából, ami a 23. pontban van kifejtve bővebben.

23. A szerző összetett hatást igyekszik kelteni. A sajátos tudatállapotok ábrázolásának nagy tudománya illetve hatalmas írói kelléktára van, egy-egy skizofrébia (harcosok klubja), álom (Rémálom az Elm utcában), amnézia (A Born-rejtély) bemutatása bizonyos írói technikákkal megoldható. Itt az író egy tudatkieséses állapotot próbál ábrázolni, és ezt a fentebbi eszközöknél szélesebb költői-írói módszerekkel teszi (ld. 22-es pont pl.), mindenesetre főként a szinesztéziára épít, azaz az érzékszervek benyomásait zavarja össze (pl. fényszerű hangok, íz-érzetű dolgok és fények, stb.) s ezzel a módszerrel nagyon jól el tudja érni, hogy az aktív-éber tudatállapottól valami gyökeresen eltérő dolog kerekedjen ki az egészből (Asimovnak A csillagokba! c. novellája használja (némileg szűkösebben és lényegesen rövidebben) ezt, ill. egy ehhez hasonló elemet (leírást).

24. Van a regényben egy rész, amelyben egy robot hirtelen megváltozik, és szuper-értelmes válaszokkal hozzásegíti Foyle-t a helyes döntéshez. Ez egy kicsit emlékeztet Asimov Második Alapítványának végsőkig megdolgozott könyvtárosára (RT 59/23), mielőtt Arcady egy atompisztollyal szétlőtte a fejét.

/B És ez az a momentum, amiért ezt a dolgot az írói eszközök közé soroltam: a hirtelen teljesítményt mutató eszköz váratlan és gyors (de elkerülhetetlen) pusztulása szintén egy gyakran alkalmazott írói sztereotípia.

25. “Vissza a sarokpontokhoz.” Bester regényében nemcsak a szálak alkotnak rendszert, hanem bizonyos helyszínek, személyek illetve tárgyak vagy szavak (!) is: ezeket az állandóan visszatérő elemeket nevezem sarokpontoknak. Amikor valamely összetett szálcsoport túl bonyolulttá válik, Bester egyszerűen visszatér valamely sarokpontjához, és onnantól újonnan, tiszta lappal folytatja a történések lejegyzését. Könnyű megérteni a logikát: a sarokpontok alkalmazása ad egy olyan kisegítő rendszert a szövegen belül, ami segít egyrészt

A/ még összetettebben önszerveződővé tenni a szöveget,

B/ másrészt az olvasót ismerős helyszínekre, személyekhez, szavakhoz kötve (ld. NLP), vagy egyszerűen csak az ismétlésből adódó fokozást (l. RT 91/7) használva hoz létre horgonyokat az elmében, ill. azon esztétikai előnyökkel is él, amiről pl. Kierkegaard ír az Ismétlésről szóló kis kötetében (S. Kierkegaard: Az ismétlés).

Nézzünk néhány példát.

Ilyen sarokpontokhoz való visszatérést alkalmaz a szerző, amikor Foyle visszatér a Nomád roncsához (ami maga is egy sarokpont), és megszerzi a platinát az űrhajóból, az üldözői majdnem elkapják, a lány, aki mindvégig segített neki pedig nem tud vele tartani. Foyle morális döntést kell hozzon: a célja és a szerelme között kell válasszon. A szálak itt még nem igazán kuszák, de a helyzet csak egy amorális döntéssel oldható fel: ott kell hagynia, halálra kell ítélnie Foylenak Jizt. S a szerző ezt a nehéz döntést úgy viteti véghez a szereplőjével,hogy bevillantja az elméjébe azt a szót, ami felül ír minden programozást, amit az egész köteten át ismételt, és amin Foyle beteljesíteni kívánja a bosszúját: VORGA. Ez a szó maga is egy sarokpont, amihez únos-untalan visszatér Bester, s most is visszanyúl hozzá ebben a meglehetősen kínos szituációban. Így a szereplő könnyedén meghozza az amorális döntést.

De ilyen sarokpont még a nomád törzs, a vezetőjük, Jóseph, ilyen Foyle nomád “felesége” Betty (ő is sokszor visszatér, s vele is zárul a történet), s ilyen lesz az a kis versike is, amely a kötet elején is feltűnt már, itt a regény végén azonban az utolsó sora megváltozik, s Foyle megváltozott állapotát tükrözi ezzel:

Én Gully Foyle vagyok
az öreg Terrán lakok
a világűrben hányódok
a célom a csillagok

26. Megemlíthető még, hogy a legfőbb milliomos, Presteign itt is csatlakozik azokhoz a magas képességű, furcsa hősökhöz, amelyekről az RT 48/4, ill RT 29/3/A-ban volt szó, tehát akik kimagaslóak ugyan valamiben, de ugyanakkor van valami korlátozó tényezőjük v. betegségük is: Presteignt itt asztma kínozza.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a regény is két részre oszlik (l. RT 59/11, de akár még pl. RT 13/11, stb.). Az elsőben az Öszvér, a másodikban maga az Alapírtvány keresi a Második Alapítványt. A két regényrészt tehát ezúttal összekörti valami.

1. Érdekes a regény indítása. A módszer ismét más, a szerző nemcsak hogy “kiszól” a történetből (l. RT 86/3/A), de kritika alá vonja a bevezető Encíclopedia Galactica idézetet is, amiről egyébként már megállapítottuk, hogy külső szempont (RT 58/2), ezáltal a szerző mégiscsak a regény szereplője lesz (l. részletesebben RT 86/15).

2. Asimov az új kötetben két korábbi hőséhez is visszatér (Prichter őrmester, ill. maga az Öszvér). Ennek előnyeiről már volt szó (l. RT 59/3).

3. Az Öszvér jellemzése. Nem főgonosz-jellegű. Ebben a karakterben van némi jóindulat, ill. egy kevés szomorúság. Sokkal emberibb; a negatív hős nem 100%-osan negartív, ezért érdekes a történet. (De a Galaxisra nézve 100%-osan pusztító a tevékenysége.) Gonosz (rossz) volta tehát nem személyiségéből, mindössze céljaiból adódik. Jó ezt megjegyezni, ha kreatív módon akarunk negatív hősben gondolkodni. (S még ezek az Öszvér által követett célok is csak hosszú távon károsak - vélhetően! - a Galaxisra.)

4. “A titok felderítése.” Ez csak hasonló a kulcskeresgélős fantasyhoz (l. RT 10/3), de voltaképp itt egészen másról van szó. A kutatás a Második Alapítvány után a történet lényegét alkotó rejtély felderítésére tett kísérletek összessége, a történet legfőbb lényege és szerves része, amelynek megoldódása a regény végét jelenti. A kulcskeresgélős történetekben a varázstárgyak utáni kutatás, és azok megszerzése csak a lehetőségét jelenti az ellenféllel való sikeres szembeszállásnak, a világ megmentésének, tehát a történet voltaképpeni lényegi cselekményét nem érinti (l. pl. a Támadás a Krull bolygó ellen c. filmben a Csillagtőr utáni kutatást.) A titok felderítése itt voltaképpen a hagyományos krimik “a tettes kilétének felderítése” menűpontjával egyezik meg.

5. Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy ez a regény - az elsőhöz viszonyítva - már sokkal fejlettebb leírásokat tartalmaz, jobban ábrázolja a környező világot (még egy igazi csataleírát is találhatunk benne!), illetve a dialógusok funkciója sem merül ki pusztán bizonyos gondolatok és irányelvek intellektuális ütköztetésében (l. RT 59/6 és 58/11 ). A dialógusoknak ebben a regényben sokszor egyenesen lírai hatása (is) van, ami Asimovnál igen-igen nagy szó (természetesen a meghatározó érvelő funkció mellett, és nem ahelyett).

6. A Második Alapítvány tazendai keresése egyébként egy baromira nagy írói félrevezetés (ennek egyébként nevet is adtam, ld. majd a fogalomról az RT 82/5-ös pontot). A tudatos írói félrevezetés jelei:

- közjátékok (ez a nevük), pl. amikor a szólók arról beszélnek, hogy az Öszvér közel van - ezzel jócskán félrevezetik az olvasót, hiszen az egészen másra gondol ennek kapcsán, mint amiről szó van
- trezedai vének elejtett szavai (pl. “már egy hete vártuk önöket” (547)), ami alapján mintha arról akarná meggyőzni az olvasót, hogy tényleg ez a Második alapítvány központja, holott egyáltalán nem erről van szó (aztán újabb csavarral a végén kiderül, hogy a “vének” tényleg a Második Alapítványhoz tartoztak).
- A Második Alapítvány szólói úgymond “engedélyezik” a találkozást (ezt követően aztán egészen a végéig a regénynek nem is kerül sor új “közjátékra”, azaz a Második Alapítvány nézőpontjának írói megjelenítésére)
- A szereplők “jeleket” találnak a vének viselkedésében (l. a kettővel fentebbi felsorolt pontot)

7. Érdekes az az írói megközelítés is, hogy ezúttal a negatív hős bőrébe bújtatva kalauzolja végig az olvasót Asimov a történeten. Prichter kapitánnyal, az Öszevér érdekében és az Öszvér megbízásából kutatjuk a Második Alapítványt, és ezért tkp. ők negatív hősöknek tekinthetőek. A dolgoknak a negatív hősök szempontjából történő bemutatását, és az író által szorgalmazott “nekik drukkolást” egyébként “inverz motívációnak” neveztem el.

8. Hatásos írói módszer az időlassítás is (559. oldal), illetve az olvasónak az események sodrán való kívül helyezése, a külső nézőpontból történő felsorolásszerű értekezés. Ez a három dolog itt összekapcsolódik. Asimov egy nagyon kényes ponton úgy lassítja le az események idővonalát, illetve a történet mesélését, hogy hirtelen átvált valami “esszészerű” leírásba, kívül helyez minket és önmagát a történeten, és így értékeli az eseményeket.

9. A második rész kezdetén az előző részek következményeinek retrospektív bemutatása történik (Arcady dolgozatának formájában). Érdekes motívum, mert ezzel azt éri el Asimov, hogy az előző hősöket és történteket az Alapítvány mitológiájának részévé teszi - csak így tudja elmesélni úgy, hogy ne kelljen egyik ottani szereplőjét se újra szerepeltetnie.

10. A szólók nyelvét Asimov egyébként ugyanúgy lefordítja, mint Clarke (RT 51/2). Itt az 580. oldalon található meg ennek Asimovi leírása.

11. “A beszélgetés két szintjén alapuló félrevezetés.” Az 593-594. oldalon az első szóló arról beszél egy fiatal pszichohistorista diáknak, hogy

A/ van egy tervük az Öszvér okozta Seldon-terv-összeomlás kezelésére

B/ ha megtalálják őket, és nem sikerül amit akarnak, veszélybe kerül az életük.

Ám arról Asimov nem ír, hogy a pszchohistorikusok (Második Alapítvány) terve az, hogy eljátszák saját lebukásukat, s így pár ember feláldozásával elhitetik saját felszámolásukat.

Így aztán, amikor a történet során eljön az a pillanat, hogy a Második Alapítvány ügynökei lebuknak, az olvasó azt gondolja, hogy a /B pontban leírt lehetőség valósult meg, holott ez a /B pont egy valóságos lebukásról szólt. Szillogizmus. Valójában az A pont valósul meg, aminek egy eleme olyan látványelemmel járt, ami összekeverhető a B ponttal.

A legelőször említett beszélgetés tehát két szintű volt, s nem árulta el, hogy az A pont okozata olyannak tűnhet fel, mintha a B pont valósulna meg, s amikor ez bekövetkezik, az olvasó téves következtetést von le a történések alakulása felől.

12. “Kikerülés a kontroll alól.” Kevés művet ismerek, amely olyan tisztán tartalmazza ezt az elemet - igaz, csak pillanatokra -, mint a Második Alapítvány. Talán az Elveszve New Yorkban Maculay Coulcinnel, de ez az elem ott javarészt feloldódik a komikumban.

Arról van szó, hogy egy gyerek, a 14 éves Arcady Durell menekülésre kényszerül, és ott találja magát egy forgalmas űrkikötőben teljesen egyedül, s - látszólag - övé a választás, hogy hová repüljön. Arcady nemsokára belefut az első szólóba, de egészen addig, amíg csak ott áll egyedül a forgalmas űrközpontban, a lehető legkötöttebb korszakában az emberi szellemnek,a szülői kontroll alóli szabadulás nyílik meg számára, s azon túl is egy világváros elképesztő lehetőségeket jelentő klímája. Az emberi társadalom legkisebb egysége - a család - a legnagyobban, a gyakorlatilag bárki számára látogatható, kozmikus távlatokat jelentő űrrepülőtérrel kerül összevetésre. Arcadynak itt a legnagyobb a kiszolgáltatottsága is, ám ezzel szemben ott a korlátlan szabadság lehetősége, mivel az önmagába vetett hit is itt a legnagyobb. Nagy hatású jelenet ez a regényben.

/B Sok erő van abban, hogy fiatalon a bizonyos utakat, helyeket meg lehet járni önerőből, s úgy visszatérni, hogy az ember bizonyos szempontból fiatalként tapasztaltabb és érettebb, mint a szülei, vagy azok a nagy hatalmú, tudós emberek, akik annak idején útnak indították. Igen fiatalon egyenlő lenni velük - ebben áll ennek a pontnak a hiearchikus pozíciója.

13. “Madárijesztő-elméletek.” Hogy vérbeli krimivel van dolgunk, a kötet lezárása is jól tükrözi. Itt ugyanis rövid időn belül három lehetséges befejezést is felvillant a szerző, majd aztán mégis egy negyedik mellett dönt. A sikertelen második alapítvány-székhely magyarázatokat Asimov “madárijesztőknek “nevezi.

Elsőként ugyanis a Második Alapítványt kutató legfőbb tudós közli, hogy nincs is Második Alapítvány. Ez jó lezárás lehetne, de hát tudjuk, hogy van; ez csak a feszültség és az értzelmek fokozására jó, mindenki tudja, hogy a tudós téved. Aztán előjön a csapat második tagja azzal az elmélettel, hogy a Második Alapítvány székhelye a Kalgan. (Vegyük észre, ez már a harmadik helyszin, ugíyanis korábban az Öszvér is tippelt egyet, közvetlenül, mielőtt legyőzték: ő a Trezedára tippelt). Végül fellibben a fátyol, azaz akarattal fellibbentik, s meglesz a megoldás: a Második Alapítvány székhelye csakis a Terminus lehet. Jellemző Asimovra, hogy a legutolsó oldalakon aztán erre is rácáfol: a Második Alapítványt a Trantoron hozta létre Seldon. Asimov úgy játszadozik az olvasói várakozásal, ahogy akar.

14. “Hogyan csináljuk ki magunkat, ha nem jön az 1%?”: Számomra nagyon zavaros volt, hogy egy bizonyos alapítványi csoport, aki hisz a Seldon tervben, miért akarja felkutatni a Második Alapítványt, amikor egészen nyilvánvaló, hogy nem véletlenül titkolja a helyét Seldon? Vagy ők nem hiszenk a terv sikerében? Hiszen nyilvánvaló, hogy ha leleplezik a társalapítványt, összeomlik a terv. Hát hogy lehetnek ennyire ostobák?

15. Arcady alakja egyébként sarokpontként (l. RT 61/25) vonul végig a művön.

16. Asimov ismét egy főként novellákra jellemző zárással rekeszti be a regényt: az utolsó szóig kihegyezve, visszamenőleg mágváltoztatja az egész regény lefolyásáról való olvasói gondolkodást (ez egészen olyan, mint amikor Viola Zoltán világőre az RT-101-ből úgy hoz létre dolgokat a jelenben, hogy egészen a világegyetem keletkezéséig visszamenőleg megváltoztatja a világegyetem idővonalát). Asimov a Második Alapítvány első szólójával a kötet legvégén átértelmeztzeti az egész Alapítvány-történelmet, olyannyira, hogy az előző kötet (RT 58 ) lezáró poénját is más színbe helyezi: Bayta - itt derül csak ki - mindössze azért lőtte le Ebelinget, mert a Trantoron a második alapítványisták óvatosan manipulálták, s tulajdonképp ők alakították így az eseményeket. Mint ahogy az Öszvért is ők vitték oda, hogy megfigyeljék. Ez olyan, mint amikor az író egy krimit úgy zár le, hogy csak egy könyvvel később árulja el, hogy nem is az volt a gyilkos, akit mindenki gyilkosnak hitt. Egészen zseniális.

17. Végül egy szintén nagyon okos írói ötletet hagy említsek meg a végére: Asimov az utolsó szavakban árulja el, hogy az a vidéki férfi, aki Arcadyt pártfogásába vette a Trantoron, s akinél mindvégig lakott, s aki a gondolkodását meghatározta, nem volt más, mint az első szóló. Jellegzetes novellista-poén, ami egy újabb csavarral dob egyet az egész történeten. S ezt az utolsó szavakra élezi ki Asimov.